De haladjunk csak szépen sorjában. 8an keltünk útra, (Bea, Erika, Zornitsa, Zsuzsi, Balázs, Dido,
Pisu és jómagam). Vonattal mentünk, ami külön öröm volt számomra, mert már azóta vártam, hogy utazhassak elektromos Desiro-n amióta 2 évvel ezelőtt megtudtam, hogy itt ilyenek közlekednek. Be is mutatkoztunk rögtön, a szlovén utazó közönségnek, alighogy elindult a vonat (az egész amúgy csak 1 óra 5 perc volt) rögtön elő a kenyér és kolbász és falatoztunk. Mentségemre legyen szólva én épp a mosdóban voltam, de mire kijöttem már átható kolbász szaga volt a teremnek :)
A vonat egyébként teljesen pontosan érkezett. Természetesen nem feldkeztem el lemérni a maximális utazó sebességet, de a többiek nem hitték el, hogy 130-cal megyünk, de szerencsére le tudtuk ellenőrizni, mert a vezető fülke ajtaja üvegből volt.Mikor megérkeztünk Celjébe, ragyogó idő fogadott bennünket, pedig jósoltak némi esőt, de egy deka felhő nem volt az égen. A belvárost hamar körbejártuk, mivel a történelmi városrész egy alig négyzetkilóméternyi területre koncentrálodik. Ellenben, és ez eléggé meglepő volt, a helyi önkormáyzat épülete a római romokra épült, és amíg az ember sorban áll, és szidja a bürokráciát megtekintheti a padlóba süllyesztett római kori romokat :) A hivatal előtti téren érdekes kupolákra lettünk figyelmesek, melyek szerintem a tér alatti tárlat fény ellátását voltak hivatottak szolgálni. De olyan mókásan oldották meg, hogy még a körforgalmat is egy ilyen kupola alkotta.
Ezt követően megtekintettük a helyi múzeumot, ahova csupán 2€ volt a belépő fejenként, de még ennek az elosztása is komoly fejszámolást okozott a pénztáros néninek.
Volt egy kifejezetten érdekes szerszám amit nem tudtam mire vélni, megkérdeztem végül a tárlatvezetőt, aki nem igazán tudott hogy úrrá lenni a helyzeten, szóval merész activity-zést követően kiderítettük, hogy az nem palacsinta sütő, hanem ostya nyomó szerkezet volt. Bármennyire is erőlködött, nem jutott eszébe az angol elnevezés, ezért a biztonság kedvéért rákérdeztem magyarul, hogy ostya? És persze szlovénul is ostya...
A kimerítő tárlatnézés után, úgy döntöttük feltöltjük magunkat, mert már kezdtünk megéhezni. Megkerestük a legközelebbi kocsmát...akarom mondani vendéglátó helyet és kértünk
borovničeve-t, asszem így írják, de mindenesetre áfonya "pálinkát", nem egy keritésszaggató ital. A sikeres ebédet követően, elhatároztuk, hogy feltúrázunk a város feletti várba. Elég magasan volt fenn, tehát nem fel kellett rá alaposan készülni. Ezért aztán a főtéren vettünk szotyit meg tökmagot, és mivel meleg volt innivalót is akartunk venni, de minden zárva volt. Az elindulás nem volt akadály mentes, mivel térképünk az nem volt, csak az utikönyv írta le, merre menjünk, hány métert és hol kanyarodjunk jobbra, balra és hol forduljunk fel...no nem a fáradságtól. Aztán sok sok kanyargás után felérkeztünk a várba, de persze miért is mentünk volna az egyszerűbb úton, nekünk a hátsó bejáraton kellett bemenni. Nem is értem mit szenvedtek korábban a vár ostromokkal, mikor van egy hátsó kapu is...Szóval a vár. Először a 12. században építettek ide erődítményt, majd később a Cilleiek vették meg, és rendezték át várfallal megerősített kastéllyá. Ők csináltak bele nagy nagy tornyokat is,
amik fele ledőlt, másik felét újra rakták idővel, most egy egész kis pofás, jó állaptú vár áll a hegytetőn. Na ott is leültünk piknikezni egy asztalhoz, elő a kolbászt meg a kenyeret, érthetetlen módon megint kiürült körülöttünk a terasz. Aztán miután végeztünk a falatozással rájöttünk, hogy innivalónk már egy 
korty sem volt, tehát gyorsan megkerestük a nap második vendéglátó ipari egységét a hegyen. Akkor ott voltunk vagy jó 3 órát, mikoris úgy éreztük itt a legfőbb ideje indulni, mert már elég furán néztek ránk a pincérek, főleg az egyik aki a legjobb indulattal szólva sem volt józan kinézetű, de legalább ő értette az angol basic-et. Pl Dido, csak 3szor kérdzte meg van e sopszka saláta, ő meg 3szor mondta, hogy megkérdezni a konyhában és 3szor nem jött vissza mondani, hogy van e vagy nincs, de most már egyre valószinűbb, hogy nem volt.Így aztán elindultunk lefele, a felfele közel másfél óráig tartó utat 20 perc alatt akartuk megtenni, mert el kellett érjük a vonatot. Pontosabban a bolgár arcok el szerették volna érni a vonatot, így megindultunk az erdőn keresztül toronyiránt lefele. És megtettük 20 perc alatt. Oda is értünk és szerettük volna szétválasztatni a jegyünket, mert mi 5en nem szerettünk volna még elmenni, kíváncsiak lettünk volna az esti Celjére is, de a kaller nem engedett 8-ból, mert hogy annyian vettük jegyet, annyian is utazzunk vele.
Így aztán vonatra szálltunk, újfent Desirora, de bennünk azért csak motoszkált, hogy nem kéne még egyből visszamenni Mariborba, valami csínt el kéne követni, így aztán végig jártuk a vonatot, úgyis egyterű, nyitott vagonok voltak, és végig kérdeztük hogy ki tud egy jó vendéglőt, kocsmát úton hazafele, valamelyik félreeső település állomása mellett, de mivel egyre kilátástalanabbnak tűnt a helyzet, és vészesen közeledtünk Mariborhoz, Pragersko állomásán szinte egyszerre ugrottunk fel és szálltunk le a vonatról. Zsuzsi, Zornitsa és Dido viszont maradtak.
Pragersko. Abszolút jelentéktelen falu, annyi az érdekessége, hogy ha Pestről a Citadella IC-vel jövünk, itt kell átszállni Maribor felé. Tehát, ha bárki legközelebb jönne ezzel a vonattal, akkor ne a 15 percel később érkező Ljubljana-Maribor Ic-re szálljon fel, hanem tegyen egy kitérőt balra az állomástól levő kis szórakozó helyre, mert mi is oda tévedtünk be, vasárnap este 8kor.
Úgy volt, hogy csak egy sör erejéig maradunk, de amikor megláttuk a 0,7€-ba kerülő borovničke-t, és ha már Pragersko, akkor igyunk Pragerskora, szlovén módra. Alighogy koccintottunk, ott állt mögöttünk a pultos lány, ujabb kör itallal, és mondja, hogy ezt a kört, a srácok fizetik (mert hogy időközben megérkeztek a HMCS-k azaz helyi menő csávók). Valószinűleg az tetszett nekik, hogy Pragerskora ittunk :) Innentől kezdve, olyan felfokozott lett a hangulat, hogy az eleve 10kor záró kocsmát a kedvünkért 11kor zárták csak be, szerencsére, mert 15 perccel később jött a vonat.
A következő plusz pontot akkor szerezhettem, amikor még a tavaly előtti nyári egyetem egyik
slágerének számító Brizgalna Brizga számot kértem a srácoktól, hogy azt játszák le a zenegépben. Ezt amúgy egy Lagzi Lajcsi és a Dáridó zenekar szinvonalával felérő együttes játsza, de a hangulat az csak tovább nőtt emiatt. Le is álltam spanolni a HMCS-kkel, végül megígértették, ha legközelebb is jövünk, szólunk nekik, hogy itt lehessenek :)Végül aztán felpattantunk az utolsó vonatra is, ami ugye megintcsak egy Desiro volt, és hazarobogtunk vele. Az állomásról hazafele természetesen többször megijjesztettük még Erikát, hogy ne unatkozzunk, majd aludni tértünk...Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése