Pohorje

A múlt hétvégére egyre erősödött bennünk az az érzés, hogy meglehetősen tohonya heteket éltünk át, az elmúlt időben (én nyugtattam magamat azzal, hogy futni jártam :)) ezért elhatároztuk, hogy megmásszuk a város fölé magasodó Pohorje csúcsot, a Veliki Vrh-t, ami 1347 m magasan van. A kiinduló pont pedig 337 m és a Hotel Habakuktól indul, ahol volt a Podim konferencia is.
Egyébként időközben rájöttem, hogy egy 5 csillagos szálloda, hogyan kaphatja a Habakuk nevet. Nos a válasz nagyon egyszerű, 1950-ben kezdett el működni az első üléses sífelvonó, ami a Habakuk nevet viselte. Ennek a kiinduló pontjától pár méternyire épült meg a Habakuk szálló is. (Egyébként Habakuk egy héber próféta volt. Lehet, hogy ez az első üléses sí felvonóval a környék télisport központj szerepét jövendölte meg???)
Mivel mi hárman fiúk igazi túrára vágytunk, ezért úgy döntöttünk, hogy a koliból gyalog indulunk el a hegyig, ami jó 6 kilométerre van, és nem fizetünk a buszért :) Ezért elindultunk másfél órával korábban, mint a lányok, és nagyjából egyszerre érkeztünk meg az alaptáborhoz. Ott akkor egy kis bíztatásként megettünk néhány szelet kenyeret kolbásszal meg szalonnál, csak hogy könyebb legyen ennyivel is a táska.
Erről a pontról, ahonnan minden valószinűség szerint az első üléses felvonó is indult ma már kabinos kötélpálya vezet fel egészen a hegytetőre, alig 5 perc alatt téve meg az 1000 méteres szintkülönbséget. A kabinok egyébként télen sielőket, nyáron pedig túrázókat, downhill-es biciklistákat szállítanak, és indul minden fél percben egy kabin. De mi semmiképp sem akartunk az egyszerűbb úton felmenni ezért nekivágtunk a sípályának, felfelé. Aki volt sielni, az tudja, hogy a sípályák a legritkább esetben szoktak csak lankás leejtők lenni, jobbára meredek kaptató a felfelé haladó túrázónak. Nem is volt csoada, hogy mire felértünk 5ször álltunk meg fújni egyet, de ebben az is közrejátszott, hogy ragyogó napsütés volt, mi meg ne ma fák között mentünk hanem nyílt terepen és igencsak kimelegedtünk. Én mivel túracipőm nem volt, a nagy bakancsomban mentem, ami sokkal kellemesebb viselet sárban és fagyban, nem pedig sziklán és melegben, alaposan meg is dolgozta a talpam, de szerencsére fel nem törte. A sziklás leejtőn visszafele pedig kifejezetten előnyös volt, sportcipőben aligha kibicsaklott volna, én meg a hegy lábán állok meg.
Hogy pontosan mikor értünk föl a hegy tetjére, már nem tudom, de olyan 2 órát mászhattunk felfelé, a lányokat ott hagytuk félúton, hadd gondolkozzanak el rajta, hogy inkább visszafordulnak, vagy utolérnek bennünket fönt és addig nem bontjuk ki az elemózsiát. Úgy tűnt a szalonna és a kolbász kellő motivációt képezett nekik :)
A hegytetőn egyébként nagy volt a nyüzsgés. A gyengébb képességűek, vagy ahogy az útikönyv mondja átlagos kondícióval megáldott emberek, kocsval is feljöhettek egy doboz cigit elszívni, vagy valami jó zsíros fittnesz menüt megenni :) Mi a könyv szerint megátalkodott túrázók vagyunk. De egyébként nagyon mókás volt látni amint nyugdíjas klubbok másznak hegynek fel és hegynek le nordic-walking botokkal, amiket a hegy alján lehet kölcsönözni. Nagyjából az út felénél, ahol több felvonó is találkozik található az úgynevezett Adrenalin Park. Itt lehet paintballozni, falat mászni, kötélpályán bohóckodni és bobozni, amit feltétlenül elemgyünk egyszer-kétszer kipróbálni. Talán kicsit előreszaladok, de visszafele már annyira szenvedtünk a lefelemászástól, hogy fogtuk magunkat és kitaláltuk, eddig és ne tovább, innentől vagy a gravitáció, vagy a mentő vigyen le minket. Mivel a graviáció 5 euróba került, ennyi ugyanis egy csúszás a bob pályán, vagy ahogy itt nevezik a Pohorjet-tel, csak Pisu vállalta be a lecsúszást, mi inkább beleülütnk a libegőbe és lelibegtünk. Egész döbbenetes, hogy lefele ingyen van, igaz a felfele árat meg se néztük.
De hadd térjek vissza még kicsit a hegytetőre. Fent számtalan étterem és talán egy szálloda is található, de mi inkább egy tisztást kerestünk, amit meg is találtunk egy első ránézésre Árpád-kori templom mellett, ami rövid gondolkodás után tisztázodott benünk hogy ez a kijelentés eléggé nonszensz, mert itt Árpádok aligha építettek bármit is. Szóval volt ott egy román kori kápolna, de inkább szolgál már csak helytörténeti múzeumként mint vallási épületként. Leheveredtünk, élveztük a napsütést, megvártuk a lányokat, meguzsonnáztuk majd 4 óra magasságában visszaindultunk, de előtte még kicsit élveztük a tél utolsó maradványát, egy darab havat és hógolyóztunk egy jót. A lefele túra már lényegesen egyszerűbb, bár a bakancs miatt fájdalmasabb is volt, de alig fél óra alatt leértünk a libegőig.
A hegy lábától még egyszer visszatekintettünk, és belevetettük magunkat a maribori vasárnap délutánba és hazaballagtunk.