Azt hiszem, ott hagytam abba, hogy május utolsó hétvégéjén, amig a többi magyar elment a tengerpartra süttetni a hasát, én Mariborban maradtam, mert vizsgáznom kellett, de azért túrázni még én is elmentem két lengyel bratanki-val, meg egy bolgár tovarissal. Miután a hétfői vizsgám kifogástalanul sikerült, igaz ebből lett a leggyengébb eredményem, csupán 8ast kaptam, míg az összes többi 10es lett, kivéve egy 9est, de sztem még ez a 8as is 4esnek felel meg idehaza. Majd kiderül. Szóval, vizsgámat megírva, azon nyomban a hazai vizsgáimra kezdtem el készülni, mert csütörtökön már várt a Fővám tér és a vállalati stratégia vizsga, azt követő héten kedden pedig a logisztika. Dehát igyekezni kellett, mert csak ki kell élvezni minél többet Szlovéniából, ha már június végéig van szállásom. Pénteken irány vissza Mariborba, ahol a vonaton útitársam egy villanymozdony vezető tanonc volt, akitől igen sok érdekes dolgot megtudtam, de attól tartok ezek többsége csak számomra érdekes :)
Sajnos az utolsó hónap hátralevő része, már kevésbé zajlott eseménydúsan. Egymást követték a búcsú bulik, valamint az EB meccsek. Az EB-n játszó nemzetek valósággal megkergültek, amikor éppen kedvenc csapatuk játszott.
Egyik hétfőn, amikor is Dido (bolgár szobatársam) meginvitálta két honfitársát, akik Koperben tanulnak, kénytelen voltam átengedni a szobámat ennek a két bolgár leányzónak. Meg tudom érteni Dido-t, amikor amiatt panaszkodott, hogy itt ragadt Mariborban, és az egyetlen ember akihez bolgárul szólhat, az Zornitsa. Történt ugyanis, mint ahogy az rendszerint történni szokott, az első benyomás igencsak megcsalt engem is, és a 3. hónapot követően egyre inkább bizonyosodott be, hogy ez a lány nem éppen egy jó társaság. Már sejtettem én ezt akkor is amikor olyan dolgokban bizonygatta az igazát, engem lehülyézve, amihez köze sem volt, és amiről fogalma sem lehetett. Talán már említettem, hogy Blanka, egyik legkedvesebb szlovéniai magyar barátunk, aki magát magyarként mutatta be mindenkinek, mert sokan nem értették, hogy lehet hogy ugyanúgy cseveg magyarokkal mint szlovénekkel, megkapta Zornitsa-tól, hogy te nem magyar vagy, te szlovén vagy. Különös, mert éppen ő magyarázott arról, mennyire fontos, hogy egymást tiszteletben tartsuk, mert más különben folyamatos acsarkodások lesznek ember és ember, nemzet és nemzet között.
Bár az utolsó héten nem sokat mozdultunk ki közösen a városból, mert ellenben a közgáz karral a többieknek még júniusban sok sok vizsgájuk volt hátra, így ha valahova menni akartam, akkor máshonnan kerítettem magamnak társaságot, vagy csak egyedül mentem. Így történt, hogy elindultam felfedezni a város mögötti dombok közötti vidéket, amolyan Maribori rózsadombot. Útközben megint őzekbe botlottam, pedig még a város határán belül voltam. Sajnos ezen a területen nincsen különösebben túrázásra kialakítva az erdő, de futni azt lehet benne, és jó is!
Aztán az utolsó előtti hétvégén Peti jött ki meglátogatni Lacával és Laca haverjával, Abelárdóval, ugyanis kitaláltuk, hogy elmegyünk a Triglavra, megkoronázandó nekem a 4 hónapos szlovéniai tartózkodásomat.
2008. július 7., hétfő
2008. június 1., vasárnap
Beruháztam
Lehet sokkal helyesebb lenne a becipőztem kifelyezés, ugyanis vásároltam két cipőt, az elmúlt hetekben. Egy szandált és egy túra cipőt. A szandált mert itt a nyár, és különben is kellett a tengerpartra, a cipőt pedig mert kell a túrázáshoz, amit még szeretnék néhányszor megejteni, amig 
itt vagyok. Mivel nekem hétfőn vizsgám van, nem tudtam a többi magyarral leutazni Koper-Portorožba, úgy döntöttem akkor túrázni megyek, mert nem fogok egész hétvégén betokosodni a koliban. Körbe kérdeztem a bevállalósabb embereket a koliban és össze is szedtem 6 embert, de aztán végülis csak négyen vágtunk neki, mert a finn lánykák visszamondták az utolsó percben. Így aztán Zornitsa-val, a bolgár lánnyal, Pawel-lel és Mikolajjal, két lengyel komával mentünk túrázni. A hegyig 
ezúttal busszal mentünk, mert nem volt kedvünk a z 5 kilométer aszfalt gyaloglás bevállalni tűző napsütésben. 11kor el is indultunk felfelé, és az egyébként megközelítőleg 5 kilométeres távot, mely alatt 1 km szintkülönbséget mászunk meg, sikerül másfél óra alatt megtenni. Legutóbb egy kicsit többet mentünk...mármint időben. Odafent elejtőztünk jó két órát, mivel csak én vittem elemózsiát azt testvériesen el is osztogattuk. Én ettem 2 szenyát ők meg egyet. A negyediket ma reggel ettem meg :). Pedig esküszöm én mindenkinek adtam volna egy egészet, de hát az egyik a szalámi miatt nyavalygott, a másik az uborkát nem szerette, a harmadik meg a kenyeret találta száraznak. Ezeknek se viszek legközelebb ennivalót... :)A kiadós ebéd után megnéztük a templom múzeumot és felmentünk a lezárt toronyba is, mert a kilátást kihagyni még sem lehetett.
Lefele már gyerekjáték volt a séta, de azért a libegőt még sem hagyhattuk ki, ha már egyszer ingyen visz le. Asszem valamikor ezt mégegyszer megismétlem, megpróbálom az egy órába belesűríteni a távot, úgyis edzeni kell a Triglavra...
itt vagyok. Mivel nekem hétfőn vizsgám van, nem tudtam a többi magyarral leutazni Koper-Portorožba, úgy döntöttem akkor túrázni megyek, mert nem fogok egész hétvégén betokosodni a koliban. Körbe kérdeztem a bevállalósabb embereket a koliban és össze is szedtem 6 embert, de aztán végülis csak négyen vágtunk neki, mert a finn lánykák visszamondták az utolsó percben. Így aztán Zornitsa-val, a bolgár lánnyal, Pawel-lel és Mikolajjal, két lengyel komával mentünk túrázni. A hegyig 
ezúttal busszal mentünk, mert nem volt kedvünk a z 5 kilométer aszfalt gyaloglás bevállalni tűző napsütésben. 11kor el is indultunk felfelé, és az egyébként megközelítőleg 5 kilométeres távot, mely alatt 1 km szintkülönbséget mászunk meg, sikerül másfél óra alatt megtenni. Legutóbb egy kicsit többet mentünk...mármint időben. Odafent elejtőztünk jó két órát, mivel csak én vittem elemózsiát azt testvériesen el is osztogattuk. Én ettem 2 szenyát ők meg egyet. A negyediket ma reggel ettem meg :). Pedig esküszöm én mindenkinek adtam volna egy egészet, de hát az egyik a szalámi miatt nyavalygott, a másik az uborkát nem szerette, a harmadik meg a kenyeret találta száraznak. Ezeknek se viszek legközelebb ennivalót... :)A kiadós ebéd után megnéztük a templom múzeumot és felmentünk a lezárt toronyba is, mert a kilátást kihagyni még sem lehetett.Lefele már gyerekjáték volt a séta, de azért a libegőt még sem hagyhattuk ki, ha már egyszer ingyen visz le. Asszem valamikor ezt mégegyszer megismétlem, megpróbálom az egy órába belesűríteni a távot, úgyis edzeni kell a Triglavra...
2008. május 24., szombat
Piran, Portorož
Csak hogy kicsit panaszkodjak, éppen a mindenféle vizsgámra készülök gőzerővel, de mivel számtalan oldalról kapom a felszólítást, hogy tegyek eleget közmédiumi kötelezettségeimnek és számoljak a múlt hétvégi kirándulás további fejleményeiről, hát ismént tollat, azaz klaviatúrát ragadtam.
Ott jártam, hogy eljött értünk két külön busz, és ledobott bennünket Piran buszpályaudvarán, ami egy 30 méter széles parkoló valójában, egyik oldalán 50 méter magas sziklafal, a másikon meg a tenger határolja.
A szállásig, melyről addig fogalmunk sem volt, hogy hol lesz gyalogolnunk kellett. Amikor a főtérre értünk, megkérdeztem Nina-t, az egyik főszervezőt, hogy mégis milyen messzire megyünk, mire ő azt mondta, hogy legalább fél órát kell gyalogolni, mert a szállás nagyon messze van. Nos, én rendszerint hiszékeny vagyok, de mivel a lelki szemeim előtt volt Piran térképe, és tudtam, hogy a félsziget olyan kicsi, hogy talpraesettebb kaszkadőr nekifutásból átugrattja egy motorcsónakkal, néztem is kerek szemekkel, hogy most akkor vagy ő nem ismeri a várost, vagy én. Végül alig 5 perc alatt odaértünk a szálló recepciójához, mi másodiknak meg is kaparintottuk a kulcsot, amit akkor még főnyereménynek tartottunk, hogy azt a szobát szereztük meg, mert terasza is volt. A terasszal 
nem is volt probléma, mert közvetlenül a Szent György templom alatt helyezkedett el, a kilátás nagyszerű volt, bár a tengerből kevesebbet láttunk, de az éjszakai sziesztázáshoz tökéletes volt, gondolkdtunk is rajta, hogy nem kéne menni sehova. De nem akarok ennyire előre szaladni. Folytatnám ott, hogy mint a legtöbb városfal által benyomorított városnan, itt is ott spóroltak a házakon ahol tudtak. Ennek eredményeképpen a lépcső olyan szűk volt, hogy két ember semmiképp sem fért volna el egymás mellett, a lefele menet pedig valóságos bűvész mutatvány volt. Amikor körülbelül negyedóra fel le rohangálás után (mert ugye a szobákon nem volt kiirva hanyas számú, a kulcsra meg hogy mit nyit, de ezzel együtt a házra se volt kiirva a száma), és az összes kulcs minden zárba való párosítását követően megtaláltuk a szobánkat a következő döbbenet itt ért bennünket. 4-en kaptunk egy szobát, ami méreteiben vetekedett a szolnoki lakás tetőterének méreteivel, két ágy a fal mellé állítva, egy harmadik pedig betolva a tető alá, ahol aztán egészséges ember el nem férhetett. Pörögtek is gyorsan a tétek, hogy akkor ki is fog a teraszon aludni.
A kezdeti ijjedséget követően gyorsan a tettek mezejére léptünk, és felkészültünk a környék éjszakai felfedezésére. Az eredeti program szerint közösen mentünk volna át Portorožba. Nos, annyit tudni kell, hogy Piran és Portorož légvonalban sincs közelebb egymáshoz mint 3 km, de a helyzet az, hogy a domborzat és a tenger miatt ez a röpke 4 km távot jelent, ami az éjszaka folyamán nem annyira kecsegtető. Ezzel együtt mivel nem egyszerre indultunk el, hanem két hullámban, valahogy át kellett vezetni Balázst és Zsuzsit Piranból Portorožba, és mivel egyedül én ismertem úgy ahogy a járást errefelé, persze engem szalajtottak vissza (oké, önként vállalkoztam rá :)) Szóval miután megtaláltuk Trixit (HU) és Ivona-t (PL) két Portorožban tanuló Erasmusos kollégánkat, én rohantam vissza Piranba. Miután Balázst és Zsuzsit felvettem, visszaindultunk, de ekkor már fogalmam sem volt mennyi lehetett az idő, de legalább 2 szerintem. Menetközben elhagytam Balázst és Zsuzsit, mert véletlenül betévedtünk egy szálloda csónakházába, ahol csak egy 10 centi széles palló vezetett, és ők nem merték azt bevállalni. 5 perc várakozás után, hátha feltűnnek valahol, magam indultam tovább. Negyed órával később meg is találtam Pisut, amit az úttest közepén állva kiabálja a telefonba Balázsnak, hogy merre menjenek tovább, oda is ment hozzá egy rendőr, hogy megszagoltassa a kutyáját Pisuval. Ja és hogy csendre intse.
Miután mindenki szerencsésen megérkezett Portorožba, belevetettük újfent magunkat az éjszakába és kifulladásig buliztunk. A puhányabbak :) ezután taxival hazamentek, én Pisuval csatlakoztam Trixihez és Ivona-hoz, körbevezettek egy darabon Portorožban, megmutatták milyen a szállásuk van itt. Hát, ha a kilátásért felárat kell fizetni, akkor legalább 3x nagyobb kolidíjat fizethetnek mint mi, bár ezt egyébként kétlem. Szóval nem csúnya onnan, na. Dombtetőn helyezkedik el a koli, totál kép a pirani öbölre, túloldalon már Horvátországban jár az ember szeme. A szállásra valamikor 6 környékén értünk vissza, megettük még az előző napról megmaradt szendvicset és elégedetten elaludtunk a teraszon. Mikor rájöttünk, úgy egy óra múlva, hogy ez még sem annyira komfortos, lementünk, keresztbe fordítottuk Dido-t és bealudtunk mellé. Úgy másfél óra alvás után ébresztő volt és összecsomagoltuk a szobát.
A reggeli egy nem éppen hagyományos módon, a közelben lévő régi főtéren volt. A szervezők kipakolták az
elemózsiát az egyik ciszternára, a galambok, sirályok és éhes nemzetközi diákok támadásának kitéve. A kiadósnak csak erősen nevezhető étkezést követően várostnézni indultunk. Kaptunk egy idegenvezetőt, aki aligha lehetett hivatalos idegenvezető, mert még csak esernyő sem volt nála, mint ilyeneknél általában szokott. Nem is az eső miatt, ami elég hamar meglepett minket, hanem hogy legyen mit feltartani, hogy lássák hol a csoport. De ha már esőnél tartottam, akkor elmesélem, hogy a pirani templom torony tetején található egy szélkakas, ami valójában egy angyalt ábrázol, méghozzá idegenvezetőnk elmondása szerint Gábriel, de sajnos erre utaló forrást sehol sem találtam, de elhisszük neki. De hogy hogy is jön ez az esőhöz? A pirani halászok úgy tartják, hogy ha Gábriel a Tartini térre tekint, akkor eső lesz és senki nem megy sehova. Viszont ha például Triesztet kémleli, akkor a szieszta garantált a hőségben. És valóban, amig mi ott voltunk, a szél angyal a teret nézte és nem is kellett sok idő hogy eleredjen az eső és bőrig ázzunk. Aztán amikor északnak fordult, pár percre rá elállt az eső. Úgy tűnik valami csak van a dologban.
A várost egyébként gyorsan körbe szaladtuk az idegenvezetővel, sajnos hiába próbáltam csalafinta kérdéseket feltenni, azokra már nem tudott válaszolni. Például megpróbáltam megtudni, hogy a régi városkapun miért volt MXXXX írva az MXD helyett, ha már az 1400-as számot akarták odabiggyeszteni.
Mivel a városnézést gyorsan le kellett zavarni és éppen mire befelyeztük állt el az eső gondoltam még ami lehet megnézek így hamar visszaszaladtam a harangtoronyba hogy kattintsak néhány képet, mert éppen kezdett kitisztulni az ég. A harangtorony után pedig mivel volt még 20 percem az ebédig, elmentem a városfalig, legalábbis amit meghagytak belőle. Az ebéd eléggé jelentéktelen pizza volt, hamar le is zavartuk. Ezután délutáni programnak bejelentették, hogy Portorožba megyünk fürdeni, mert kitisztult az idő, és hogy menjünk a buszhoz mert mindjárt itt lesz. Hát a busz nem érkezett meg másfél órával később sem, mert állítólag nem tudta a sofőr hol kell behajtani Piran felé. Pisu meg Balázs el is unták a várakozást, kisbusszal átmentek Portorožba. Így aztán miután megjött a buszunk, a szervezők bejelentették, hogy ők megakarták kérdezni, hogy hova akarunk menni, Koperba vagy Portorožba, vagy Ljubljana-ba, de mivel két társunk aljas módon előre ment, ezért hála nekik csak Portorožba mehetünk...olyan mérgesek lettünk, hogy szívunk a béna szervezés miatt, kis ujjukat meg nem mozdították, hogy esetleg segítsenek a busznak betalálni Piranba, még másokat is tesznek felelőssé, hogy a fél napot a busz megállóban töltöttük. Így aztán a szép reményű 3 órás tengerparti fürdőzésből lett kevesebb mint másfél, mert az állítólagos csúcsforgalom miatt indulni kellett haza. Nem tudom, hogy az autópályán milyen csúcsforgalom akadályozhatja a buszt, de hát ők tudják.
Úton hazafelé Celje és Ljubljana között megálltunk Trojane-ban, ami alapból egy teljesen jelentéktelen falu kellene hogy legyen (Štajerska és Kranjska régiók határán) , leszámítva, hogy a térség egyik legfontosabb római kori központja volt, valamint amiért mindenkinek érdemes itt megállni, az a állítólag világhírű fánk. Tény, hogy rendkívül finom és tápláló, meg nyilván boldogok a tehenek akikből fejték a tejet, és senkinek sem szabad ezt kihagyni, de azt kicsit
túlzásnak tartom, hogy világhírű lenne. Egyébiránt a helyszín kedvelt túra kiinduló pont lehet, mert amikor ott voltunk több száz nyugger dzsemborizott, és öltözött pántos jódli gatyákba és fácántollas kalapokban melegítettek túrázáshoz. Többek között itt láttam olyat, amit még nem nagyon. 80 éves dj, keverte a zenét a kocsi hátuljában, természetesen sramli zenét, és nem pedig Sterbinszky-t.
Szóval ha már a fánknál tartottunk, amit egyébként én már ismertem, és tudtam is, hogy egy darabbal nekem nem fogják kiszúrni a szememet, be is szerveztem Dido-t, hogy nekünk venni kell még fánkot. Annyira jól sikerült az alku, hogy a megvett 6 lekváros, 8 csokis fánk mellé kaptunk még 3 ajándékot. Azt azért el kell mondjam, hogy egy fánk felér egy főmenűvel, tehát egymás után két fánkot esélytelen megenni. Így aztán kedden ettük meg az utolsó darabot, de még mindig jó volt.
Ott jártam, hogy eljött értünk két külön busz, és ledobott bennünket Piran buszpályaudvarán, ami egy 30 méter széles parkoló valójában, egyik oldalán 50 méter magas sziklafal, a másikon meg a tenger határolja.
A szállásig, melyről addig fogalmunk sem volt, hogy hol lesz gyalogolnunk kellett. Amikor a főtérre értünk, megkérdeztem Nina-t, az egyik főszervezőt, hogy mégis milyen messzire megyünk, mire ő azt mondta, hogy legalább fél órát kell gyalogolni, mert a szállás nagyon messze van. Nos, én rendszerint hiszékeny vagyok, de mivel a lelki szemeim előtt volt Piran térképe, és tudtam, hogy a félsziget olyan kicsi, hogy talpraesettebb kaszkadőr nekifutásból átugrattja egy motorcsónakkal, néztem is kerek szemekkel, hogy most akkor vagy ő nem ismeri a várost, vagy én. Végül alig 5 perc alatt odaértünk a szálló recepciójához, mi másodiknak meg is kaparintottuk a kulcsot, amit akkor még főnyereménynek tartottunk, hogy azt a szobát szereztük meg, mert terasza is volt. A terasszal 
nem is volt probléma, mert közvetlenül a Szent György templom alatt helyezkedett el, a kilátás nagyszerű volt, bár a tengerből kevesebbet láttunk, de az éjszakai sziesztázáshoz tökéletes volt, gondolkdtunk is rajta, hogy nem kéne menni sehova. De nem akarok ennyire előre szaladni. Folytatnám ott, hogy mint a legtöbb városfal által benyomorított városnan, itt is ott spóroltak a házakon ahol tudtak. Ennek eredményeképpen a lépcső olyan szűk volt, hogy két ember semmiképp sem fért volna el egymás mellett, a lefele menet pedig valóságos bűvész mutatvány volt. Amikor körülbelül negyedóra fel le rohangálás után (mert ugye a szobákon nem volt kiirva hanyas számú, a kulcsra meg hogy mit nyit, de ezzel együtt a házra se volt kiirva a száma), és az összes kulcs minden zárba való párosítását követően megtaláltuk a szobánkat a következő döbbenet itt ért bennünket. 4-en kaptunk egy szobát, ami méreteiben vetekedett a szolnoki lakás tetőterének méreteivel, két ágy a fal mellé állítva, egy harmadik pedig betolva a tető alá, ahol aztán egészséges ember el nem férhetett. Pörögtek is gyorsan a tétek, hogy akkor ki is fog a teraszon aludni.A kezdeti ijjedséget követően gyorsan a tettek mezejére léptünk, és felkészültünk a környék éjszakai felfedezésére. Az eredeti program szerint közösen mentünk volna át Portorožba. Nos, annyit tudni kell, hogy Piran és Portorož légvonalban sincs közelebb egymáshoz mint 3 km, de a helyzet az, hogy a domborzat és a tenger miatt ez a röpke 4 km távot jelent, ami az éjszaka folyamán nem annyira kecsegtető. Ezzel együtt mivel nem egyszerre indultunk el, hanem két hullámban, valahogy át kellett vezetni Balázst és Zsuzsit Piranból Portorožba, és mivel egyedül én ismertem úgy ahogy a járást errefelé, persze engem szalajtottak vissza (oké, önként vállalkoztam rá :)) Szóval miután megtaláltuk Trixit (HU) és Ivona-t (PL) két Portorožban tanuló Erasmusos kollégánkat, én rohantam vissza Piranba. Miután Balázst és Zsuzsit felvettem, visszaindultunk, de ekkor már fogalmam sem volt mennyi lehetett az idő, de legalább 2 szerintem. Menetközben elhagytam Balázst és Zsuzsit, mert véletlenül betévedtünk egy szálloda csónakházába, ahol csak egy 10 centi széles palló vezetett, és ők nem merték azt bevállalni. 5 perc várakozás után, hátha feltűnnek valahol, magam indultam tovább. Negyed órával később meg is találtam Pisut, amit az úttest közepén állva kiabálja a telefonba Balázsnak, hogy merre menjenek tovább, oda is ment hozzá egy rendőr, hogy megszagoltassa a kutyáját Pisuval. Ja és hogy csendre intse.
Miután mindenki szerencsésen megérkezett Portorožba, belevetettük újfent magunkat az éjszakába és kifulladásig buliztunk. A puhányabbak :) ezután taxival hazamentek, én Pisuval csatlakoztam Trixihez és Ivona-hoz, körbevezettek egy darabon Portorožban, megmutatták milyen a szállásuk van itt. Hát, ha a kilátásért felárat kell fizetni, akkor legalább 3x nagyobb kolidíjat fizethetnek mint mi, bár ezt egyébként kétlem. Szóval nem csúnya onnan, na. Dombtetőn helyezkedik el a koli, totál kép a pirani öbölre, túloldalon már Horvátországban jár az ember szeme. A szállásra valamikor 6 környékén értünk vissza, megettük még az előző napról megmaradt szendvicset és elégedetten elaludtunk a teraszon. Mikor rájöttünk, úgy egy óra múlva, hogy ez még sem annyira komfortos, lementünk, keresztbe fordítottuk Dido-t és bealudtunk mellé. Úgy másfél óra alvás után ébresztő volt és összecsomagoltuk a szobát.
A reggeli egy nem éppen hagyományos módon, a közelben lévő régi főtéren volt. A szervezők kipakolták az
elemózsiát az egyik ciszternára, a galambok, sirályok és éhes nemzetközi diákok támadásának kitéve. A kiadósnak csak erősen nevezhető étkezést követően várostnézni indultunk. Kaptunk egy idegenvezetőt, aki aligha lehetett hivatalos idegenvezető, mert még csak esernyő sem volt nála, mint ilyeneknél általában szokott. Nem is az eső miatt, ami elég hamar meglepett minket, hanem hogy legyen mit feltartani, hogy lássák hol a csoport. De ha már esőnél tartottam, akkor elmesélem, hogy a pirani templom torony tetején található egy szélkakas, ami valójában egy angyalt ábrázol, méghozzá idegenvezetőnk elmondása szerint Gábriel, de sajnos erre utaló forrást sehol sem találtam, de elhisszük neki. De hogy hogy is jön ez az esőhöz? A pirani halászok úgy tartják, hogy ha Gábriel a Tartini térre tekint, akkor eső lesz és senki nem megy sehova. Viszont ha például Triesztet kémleli, akkor a szieszta garantált a hőségben. És valóban, amig mi ott voltunk, a szél angyal a teret nézte és nem is kellett sok idő hogy eleredjen az eső és bőrig ázzunk. Aztán amikor északnak fordult, pár percre rá elállt az eső. Úgy tűnik valami csak van a dologban.
A várost egyébként gyorsan körbe szaladtuk az idegenvezetővel, sajnos hiába próbáltam csalafinta kérdéseket feltenni, azokra már nem tudott válaszolni. Például megpróbáltam megtudni, hogy a régi városkapun miért volt MXXXX írva az MXD helyett, ha már az 1400-as számot akarták odabiggyeszteni.
Mivel a városnézést gyorsan le kellett zavarni és éppen mire befelyeztük állt el az eső gondoltam még ami lehet megnézek így hamar visszaszaladtam a harangtoronyba hogy kattintsak néhány képet, mert éppen kezdett kitisztulni az ég. A harangtorony után pedig mivel volt még 20 percem az ebédig, elmentem a városfalig, legalábbis amit meghagytak belőle. Az ebéd eléggé jelentéktelen pizza volt, hamar le is zavartuk. Ezután délutáni programnak bejelentették, hogy Portorožba megyünk fürdeni, mert kitisztult az idő, és hogy menjünk a buszhoz mert mindjárt itt lesz. Hát a busz nem érkezett meg másfél órával később sem, mert állítólag nem tudta a sofőr hol kell behajtani Piran felé. Pisu meg Balázs el is unták a várakozást, kisbusszal átmentek Portorožba. Így aztán miután megjött a buszunk, a szervezők bejelentették, hogy ők megakarták kérdezni, hogy hova akarunk menni, Koperba vagy Portorožba, vagy Ljubljana-ba, de mivel két társunk aljas módon előre ment, ezért hála nekik csak Portorožba mehetünk...olyan mérgesek lettünk, hogy szívunk a béna szervezés miatt, kis ujjukat meg nem mozdították, hogy esetleg segítsenek a busznak betalálni Piranba, még másokat is tesznek felelőssé, hogy a fél napot a busz megállóban töltöttük. Így aztán a szép reményű 3 órás tengerparti fürdőzésből lett kevesebb mint másfél, mert az állítólagos csúcsforgalom miatt indulni kellett haza. Nem tudom, hogy az autópályán milyen csúcsforgalom akadályozhatja a buszt, de hát ők tudják.Úton hazafelé Celje és Ljubljana között megálltunk Trojane-ban, ami alapból egy teljesen jelentéktelen falu kellene hogy legyen (Štajerska és Kranjska régiók határán) , leszámítva, hogy a térség egyik legfontosabb római kori központja volt, valamint amiért mindenkinek érdemes itt megállni, az a állítólag világhírű fánk. Tény, hogy rendkívül finom és tápláló, meg nyilván boldogok a tehenek akikből fejték a tejet, és senkinek sem szabad ezt kihagyni, de azt kicsit
túlzásnak tartom, hogy világhírű lenne. Egyébiránt a helyszín kedvelt túra kiinduló pont lehet, mert amikor ott voltunk több száz nyugger dzsemborizott, és öltözött pántos jódli gatyákba és fácántollas kalapokban melegítettek túrázáshoz. Többek között itt láttam olyat, amit még nem nagyon. 80 éves dj, keverte a zenét a kocsi hátuljában, természetesen sramli zenét, és nem pedig Sterbinszky-t.Szóval ha már a fánknál tartottunk, amit egyébként én már ismertem, és tudtam is, hogy egy darabbal nekem nem fogják kiszúrni a szememet, be is szerveztem Dido-t, hogy nekünk venni kell még fánkot. Annyira jól sikerült az alku, hogy a megvett 6 lekváros, 8 csokis fánk mellé kaptunk még 3 ajándékot. Azt azért el kell mondjam, hogy egy fánk felér egy főmenűvel, tehát egymás után két fánkot esélytelen megenni. Így aztán kedden ettük meg az utolsó darabot, de még mindig jó volt.
2008. május 20., kedd
Utazás a tengerpartra
A Mariborban tanuló külföldi diákoknak két egyesület szokott programokat szervezni. Az egyik az Erasmus Student Network (ESN), akik már a Gorenjske-i kirándulást és a Sarajevo-i kirándulást szervezték. A másik szervezet a Študentska organizacija Univerze v Mariboru (SOUM), akiknek korábban a zágrábi kirándulásunkat köszönhettük. Ezúttal egy határokon belüli túrával kedveskedtek nekünk és a végcél a szlovén tengerpart volt. Aki maga elé tud venni egy térképet, az láthatja, hogy Szlovénia tengerpartja nem különösebben hosszú. Mindösszesen 43 km hosszú, de például Olaszország és Horvátország, mely országoknak nincs közös szárazföldi határa, alig 13 km-re találhatóak egymástól. És hogy mennyire le is nézik a szlovéneket kicsi országuk miatt például a horvátok, mutassa néhány vicc, mielőtt még a mesélésbe belekezdenék.
- Miért nem ugranak Planicában 200 méternél messzebbre? Mert már Olaszországban lennének...
- Miért nem esik az eső Szlovéniában? Mert amint elered, elég egy esernyőt kinyitni, hogy az egész országot betakarja...
ugyanez kicist másképp: Ha kinyitod az esernyőt Ljubljana-ban, vigyázz, ki ne szúrd valakinek a szemét Mariborban.
- Milyen színűek a szlovén partiőrség hajói? Mindkettő kék...
-A világ legrövidebb vicce: Egy pár sétál a szlovén tengerparton...
-A szlovéneknek nem kell mobil telefon. Elég ha átkiabálnak az ország egyik feléből a másikba.
-Mire használják a szlovének a radart? Szórakozásra...
-Hogyan váltanak sebességet Szlovéniában? Egyes, kettes, HATÁR...
-Szlovénia összes halát ki lehet fogni egy teniszütővel.
-Szlovéniában tilos spárgát csinálni, mert akkor már átérnél a határon
-Miért nem lehet a medence széléről beleugrani a vízbe Szlovéniában? Mert az olaszok nem szeretik ha fröcskölik őket
Miután mindenki láthatja milyen kicsi is az ország, ami persze csupán relative igaz, de ettől függetlenül a tengerpart Maribortól alig 3 és fél óra. Feltéve, hogy a busz nem gyulad ki, és szomjasabb kollégáink nem szeretnének fél óránként megállni pisilni. De ne siessünk ennyire előre. Kezdem ott ugye, hogy Mariborból indultunk, reggel 9kor, még bevásároltuk a szükséges útravalót, szendvicset, ropit, WC-papírt, mert ugye ki tudja. Miután vagy 3 busz megállt a buszmegállóban, amire rá volt írva hogy szerződéses járat, és majdnem mindet meg is rohamoztuk, végül negyed óra késéssel csak befutott az első ránézésre is özönvíz előtti Volvo busz, de hát a Volvo az Volvo, mi baj lehet. Hát hogy roppant kényelmetlen. Nem tudom, volt e már rá precedens, de ha sokat kell buszoznom próba pert fogok indítani, hogy a busz gyártók miért nem gondolnak a 180cm-nél magasabb emberek komfort érzetére, mert akár hiszik akár nem, 10 centiméteren nem fér el egy 45-ös méretű láb.
Így kényszerhelyzetemből fakadóan betámadtam a hátsó 5-ös üléssor középső székét, jobb és bal oldalról meg kitámasztottam magamat két leányzóval, így az utazás komfortfokozata kellőkép magas szintre tört.
A tengertpartra való utazást egy ljubljanai ki/betérővel szakítottuk félbe, elvileg mentünk volna várost nézni, de mivel éppen aznap volt a szlovén közép és általános iskolás végzősök "ballagása" ami náluk úgy fest, hogy mindenki közösen kivonul az utcára és táncol, fura ruhákat vesznek fel és fújják a sípot mintha csak az életük múlna rajta. Ezt egyébként már Mariborban
megtapasztaltuk, két nappal korábban elkezdték a fütyülést, és elvileg nem is hagyják abba az érettségi végéig. A tradicionális táncot Strauss: Denevér (Fledermaus) operájára táncolják, kizárt hogy bárki ne hallotta volna, de egy kis emlékezetőként meg lehet hallgatni, ide kattintva.
Szóval a odaértünk, és kiderült, hogy a fél város le van zárva a tánc miatt, mert idén először táncolnak közösen a közép és általános iskolások, de hogy mindez ne legyen elég, ugyanebben az időben táncoltak több másik országban is, többnyire exjugó országokban, mert valami guiness rekordot akarnak felállítani, hogy legtöbb egyszerre táncol az utcákon, vagy nem tudom. Hogy sikerült e, azt sem tudom. Mivel a tömeg miatt lehetetlenség lett volna átevickélni a városon, a városnézésből semmi nem lett, csupán a legjellegtelenebb nevezetességet, a parlamentet néztük meg...már bocsánat.
Az ebédet egy helyi menzán kaptuk. Számomra most vált világossá, hogy feltehetően kifejezetten támogatják, hogy salátát egyenek a gyerekek szlovéniában, mert ugye mi kapunk minden esetben, amikor kuponnal megyünk ebédelni, de még az üzemi konyhán is van sali bár, ahol általános iskolások esznek. Ezt máshol miért nem lehet így csinálni. Jó, az már más kérdés, hogy rendszerint ehetetlennekt tartom a salátát, mert nem friss, és a lötyi rajta sem olyan jó ecetes-cuccos víz, de a tökmag olajat nagyon nyomják.
Ebéd után újból útra keltünk, és elindultunk Postojna irányába, az ország egyik legnépszerűbb
turisták által látogatott helyére. Itt található a híres Postojnai barlang és a Postojnai barlangvár. Sajnos utóbbit nem volt szerencsénk meglátogatni, pedig alig 8 km-re van a barlangtól, de talán majd legközelebb. Addig egy ízelítő kép, a híres várról.
Amit viszont nem hagytunk ki, az a cseppkőbarlang. Szlovéniának két híres cseppkőbarlangja van, az egyik a Postojnai a másik Škocjani. Mivel a skocjaniban nem voltunk, erről nem is beszélek, maradjunk témánál és mesélek inkább a postojnairól. Szóval a történet szerint már ősemberek is lakták, de persze mélyen nem mentek be rajta. Amikor valami arc, a 19 században beleesett valami lyukba és nem halt meg, akkor kezdtek rájönni, hogy kicsit nagyobb ez a dolog mint elsőre kinézne. Elkezdték felfedezgetni és mikor nyilvánvalóvá vált, hogy ez valami extrém dolog, akkor arra gondoltak, lehetne ez még extrémebb és rögtön vasutat kezdtek el benne építeni. Ma komplett vasútállomás van a föld alatt, ahonnan csúcsidőben napi több ezer utast képesek elszállítani, amire időnként szükség is van, mert a koncertterembe 10ezer ember befér. Szóval a Monarchia
korában már minden megvolt, amit ma ott találunk, elektromos világítás, vasút, hídak. Van pl egy híd, amit orosz hídnak neveznek, mert az első világháború orosz hadifoglyaival építették meg.
Egyébként ez a barlang a világ leghosszabban látogatható barlangrendszere, és igazából superlativuszokban beszélni róla, csöppet sem indokolatlan. Aggtelek ehhez képest...hát igen.
A túra végén még apró salamandrákat láttunk, melyeket emberhalnak is neveznek mert olyan a bőrük szine mint az embernek, nem látnak és akár 100 évig is elélnek, úgy hogy képesek 5 évig is koplalni. Tiszta éhező művészek.
Miután kellőképp átfagytunk a barlangban, útunkat a tenger felé vettük. Sajnos a szervezők elfelejtettek minket értesíteni arról az apró tényről, hogy változások álltak be a tervben, és nem egyől Piranba, hanem előbb Koperba megyünk. Ezt még a sofőrnek is elfelejtették mondani, csupán az utolsó pillanatban, amikor már letért az autópályáról Piran felé, hogy haver, akkor itt egy fordulót teszünk. Koperben persze eleredt az eső, miután a busz elment valamerre, mi meg azt se tudtuk mit csinálunk ott, egy buszmegállóban kaptuk meg a szendvicseket, és nem mozdulhattunk, mert rövid időn belülre várták az idegenvezetőt, aki valójában mégsem jött, mert őt is elfelejtették értesíteni a változásról. Így egy mocskos buszmegállóban cigaretta csikkek között vacsoráltunk, pedig a tengerpart alig 50 méterre volt tőlünk, kicsit berágtunk a szervezőkre. Koperből éppen ezért sokat nem is láttunk, egy óra ottlét után elindultunk...volna, ha nem lép fel az első komoly probléma a buszunkkal. Történt ugyanis, hogy hiába tolta neki a gázt a sofőr, rángatozáson kívül semmit nem produkált. Mi magunk között felállítottuk a teóriát, hogy mivel a buszok féke, alaphelyzetben be van húzva, mennie kell a kompresszornak, hogy kiengedje. De ha a kompresszorban valami hiba lép fel, akkor a fék nem működik és nem lehet kiengedni. Éppen ezért a buszt 4 szer kellett újra indítani, mire helyreállt a vérkeringése. Lehet Windows alapú volt a buszunk, még szerencse, hogy nem kellett kiszállni és újra beszállni.
Már már kezdtünk örülni, hogy tökjól megszerelte a sofőrunk a buszt és robogunk a sztrádán, amikor fél úton Piran és Koper között Ági megjegyzi, hogy olyan büdi van. Egy darabig nem is foglalkoztunk vele. Akkor lett zűrös a helyzet, amikor kíváncsiságból hátra kukkantottam, mert
látni akartam Trieszt fényeit és megláttam, hogy a busz mesterséges köddel borítja el a mögöttünk közlekedő autókat, akik reflektor nélkül az orrukig se láttak volna...Lett is gyorsan nagy riadalom, hogy akkor itt most vagy erdőtűz van, vagy a mi buszunk ontja magából a füstöt. Elkezdtünk előre ordibálni, hogy ég a busz, meg kell állni. Hál istennek égni nem égett, de hogy közlekedésre totálisan alkalmatlan volt azt az emberek többsége azonnal levágta. Aki nem, az rögtön azzal jött, hogy minek kellett szólni, ezzel simán elgurultunk volna Piranig. Kábé 20 perc tétlenség után, amig a sofőr próbálkozott rájönni a baj okára, miközben mondogatta, nincs ennek semmi baja, kár volt riadózni, mehetünk tovább, a szervezők csak megkérték, hogy menjen egy próba kört. Elment, 5 perc múlva azt vettük észre, hogy néhányan tűzoltó készülékekkel rohannak a benzinkút másik végébe. Megjött a buszunk de akkora füsstel, hogy az szerintem Olaszországban is riadalmat keltet. Ekkor már a elégedetlenkedők sem mondták, hogy minek idegeskedtünk.
Egy órával később megjött két csere busz, és elvitt minket Piranba, ahol alig fél 11 kor sikerült végre szállást szereznünk.
Folyt. köv....
- Miért nem ugranak Planicában 200 méternél messzebbre? Mert már Olaszországban lennének...
- Miért nem esik az eső Szlovéniában? Mert amint elered, elég egy esernyőt kinyitni, hogy az egész országot betakarja...
ugyanez kicist másképp: Ha kinyitod az esernyőt Ljubljana-ban, vigyázz, ki ne szúrd valakinek a szemét Mariborban.
- Milyen színűek a szlovén partiőrség hajói? Mindkettő kék...
-A világ legrövidebb vicce: Egy pár sétál a szlovén tengerparton...
-A szlovéneknek nem kell mobil telefon. Elég ha átkiabálnak az ország egyik feléből a másikba.
-Mire használják a szlovének a radart? Szórakozásra...
-Hogyan váltanak sebességet Szlovéniában? Egyes, kettes, HATÁR...
-Szlovénia összes halát ki lehet fogni egy teniszütővel.
-Szlovéniában tilos spárgát csinálni, mert akkor már átérnél a határon
-Miért nem lehet a medence széléről beleugrani a vízbe Szlovéniában? Mert az olaszok nem szeretik ha fröcskölik őket
Miután mindenki láthatja milyen kicsi is az ország, ami persze csupán relative igaz, de ettől függetlenül a tengerpart Maribortól alig 3 és fél óra. Feltéve, hogy a busz nem gyulad ki, és szomjasabb kollégáink nem szeretnének fél óránként megállni pisilni. De ne siessünk ennyire előre. Kezdem ott ugye, hogy Mariborból indultunk, reggel 9kor, még bevásároltuk a szükséges útravalót, szendvicset, ropit, WC-papírt, mert ugye ki tudja. Miután vagy 3 busz megállt a buszmegállóban, amire rá volt írva hogy szerződéses járat, és majdnem mindet meg is rohamoztuk, végül negyed óra késéssel csak befutott az első ránézésre is özönvíz előtti Volvo busz, de hát a Volvo az Volvo, mi baj lehet. Hát hogy roppant kényelmetlen. Nem tudom, volt e már rá precedens, de ha sokat kell buszoznom próba pert fogok indítani, hogy a busz gyártók miért nem gondolnak a 180cm-nél magasabb emberek komfort érzetére, mert akár hiszik akár nem, 10 centiméteren nem fér el egy 45-ös méretű láb.
Így kényszerhelyzetemből fakadóan betámadtam a hátsó 5-ös üléssor középső székét, jobb és bal oldalról meg kitámasztottam magamat két leányzóval, így az utazás komfortfokozata kellőkép magas szintre tört.
A tengertpartra való utazást egy ljubljanai ki/betérővel szakítottuk félbe, elvileg mentünk volna várost nézni, de mivel éppen aznap volt a szlovén közép és általános iskolás végzősök "ballagása" ami náluk úgy fest, hogy mindenki közösen kivonul az utcára és táncol, fura ruhákat vesznek fel és fújják a sípot mintha csak az életük múlna rajta. Ezt egyébként már Mariborban
megtapasztaltuk, két nappal korábban elkezdték a fütyülést, és elvileg nem is hagyják abba az érettségi végéig. A tradicionális táncot Strauss: Denevér (Fledermaus) operájára táncolják, kizárt hogy bárki ne hallotta volna, de egy kis emlékezetőként meg lehet hallgatni, ide kattintva.Szóval a odaértünk, és kiderült, hogy a fél város le van zárva a tánc miatt, mert idén először táncolnak közösen a közép és általános iskolások, de hogy mindez ne legyen elég, ugyanebben az időben táncoltak több másik országban is, többnyire exjugó országokban, mert valami guiness rekordot akarnak felállítani, hogy legtöbb egyszerre táncol az utcákon, vagy nem tudom. Hogy sikerült e, azt sem tudom. Mivel a tömeg miatt lehetetlenség lett volna átevickélni a városon, a városnézésből semmi nem lett, csupán a legjellegtelenebb nevezetességet, a parlamentet néztük meg...már bocsánat.
Az ebédet egy helyi menzán kaptuk. Számomra most vált világossá, hogy feltehetően kifejezetten támogatják, hogy salátát egyenek a gyerekek szlovéniában, mert ugye mi kapunk minden esetben, amikor kuponnal megyünk ebédelni, de még az üzemi konyhán is van sali bár, ahol általános iskolások esznek. Ezt máshol miért nem lehet így csinálni. Jó, az már más kérdés, hogy rendszerint ehetetlennekt tartom a salátát, mert nem friss, és a lötyi rajta sem olyan jó ecetes-cuccos víz, de a tökmag olajat nagyon nyomják.
Ebéd után újból útra keltünk, és elindultunk Postojna irányába, az ország egyik legnépszerűbb
turisták által látogatott helyére. Itt található a híres Postojnai barlang és a Postojnai barlangvár. Sajnos utóbbit nem volt szerencsénk meglátogatni, pedig alig 8 km-re van a barlangtól, de talán majd legközelebb. Addig egy ízelítő kép, a híres várról.Amit viszont nem hagytunk ki, az a cseppkőbarlang. Szlovéniának két híres cseppkőbarlangja van, az egyik a Postojnai a másik Škocjani. Mivel a skocjaniban nem voltunk, erről nem is beszélek, maradjunk témánál és mesélek inkább a postojnairól. Szóval a történet szerint már ősemberek is lakták, de persze mélyen nem mentek be rajta. Amikor valami arc, a 19 században beleesett valami lyukba és nem halt meg, akkor kezdtek rájönni, hogy kicsit nagyobb ez a dolog mint elsőre kinézne. Elkezdték felfedezgetni és mikor nyilvánvalóvá vált, hogy ez valami extrém dolog, akkor arra gondoltak, lehetne ez még extrémebb és rögtön vasutat kezdtek el benne építeni. Ma komplett vasútállomás van a föld alatt, ahonnan csúcsidőben napi több ezer utast képesek elszállítani, amire időnként szükség is van, mert a koncertterembe 10ezer ember befér. Szóval a Monarchia
korában már minden megvolt, amit ma ott találunk, elektromos világítás, vasút, hídak. Van pl egy híd, amit orosz hídnak neveznek, mert az első világháború orosz hadifoglyaival építették meg.Egyébként ez a barlang a világ leghosszabban látogatható barlangrendszere, és igazából superlativuszokban beszélni róla, csöppet sem indokolatlan. Aggtelek ehhez képest...hát igen.
A túra végén még apró salamandrákat láttunk, melyeket emberhalnak is neveznek mert olyan a bőrük szine mint az embernek, nem látnak és akár 100 évig is elélnek, úgy hogy képesek 5 évig is koplalni. Tiszta éhező művészek.
Miután kellőképp átfagytunk a barlangban, útunkat a tenger felé vettük. Sajnos a szervezők elfelejtettek minket értesíteni arról az apró tényről, hogy változások álltak be a tervben, és nem egyől Piranba, hanem előbb Koperba megyünk. Ezt még a sofőrnek is elfelejtették mondani, csupán az utolsó pillanatban, amikor már letért az autópályáról Piran felé, hogy haver, akkor itt egy fordulót teszünk. Koperben persze eleredt az eső, miután a busz elment valamerre, mi meg azt se tudtuk mit csinálunk ott, egy buszmegállóban kaptuk meg a szendvicseket, és nem mozdulhattunk, mert rövid időn belülre várták az idegenvezetőt, aki valójában mégsem jött, mert őt is elfelejtették értesíteni a változásról. Így egy mocskos buszmegállóban cigaretta csikkek között vacsoráltunk, pedig a tengerpart alig 50 méterre volt tőlünk, kicsit berágtunk a szervezőkre. Koperből éppen ezért sokat nem is láttunk, egy óra ottlét után elindultunk...volna, ha nem lép fel az első komoly probléma a buszunkkal. Történt ugyanis, hogy hiába tolta neki a gázt a sofőr, rángatozáson kívül semmit nem produkált. Mi magunk között felállítottuk a teóriát, hogy mivel a buszok féke, alaphelyzetben be van húzva, mennie kell a kompresszornak, hogy kiengedje. De ha a kompresszorban valami hiba lép fel, akkor a fék nem működik és nem lehet kiengedni. Éppen ezért a buszt 4 szer kellett újra indítani, mire helyreállt a vérkeringése. Lehet Windows alapú volt a buszunk, még szerencse, hogy nem kellett kiszállni és újra beszállni.
Már már kezdtünk örülni, hogy tökjól megszerelte a sofőrunk a buszt és robogunk a sztrádán, amikor fél úton Piran és Koper között Ági megjegyzi, hogy olyan büdi van. Egy darabig nem is foglalkoztunk vele. Akkor lett zűrös a helyzet, amikor kíváncsiságból hátra kukkantottam, mert
látni akartam Trieszt fényeit és megláttam, hogy a busz mesterséges köddel borítja el a mögöttünk közlekedő autókat, akik reflektor nélkül az orrukig se láttak volna...Lett is gyorsan nagy riadalom, hogy akkor itt most vagy erdőtűz van, vagy a mi buszunk ontja magából a füstöt. Elkezdtünk előre ordibálni, hogy ég a busz, meg kell állni. Hál istennek égni nem égett, de hogy közlekedésre totálisan alkalmatlan volt azt az emberek többsége azonnal levágta. Aki nem, az rögtön azzal jött, hogy minek kellett szólni, ezzel simán elgurultunk volna Piranig. Kábé 20 perc tétlenség után, amig a sofőr próbálkozott rájönni a baj okára, miközben mondogatta, nincs ennek semmi baja, kár volt riadózni, mehetünk tovább, a szervezők csak megkérték, hogy menjen egy próba kört. Elment, 5 perc múlva azt vettük észre, hogy néhányan tűzoltó készülékekkel rohannak a benzinkút másik végébe. Megjött a buszunk de akkora füsstel, hogy az szerintem Olaszországban is riadalmat keltet. Ekkor már a elégedetlenkedők sem mondták, hogy minek idegeskedtünk.Egy órával később megjött két csere busz, és elvitt minket Piranba, ahol alig fél 11 kor sikerült végre szállást szereznünk.
Folyt. köv....
2008. május 18., vasárnap
Tenger-party-utazás
Megérkeztünk a tengermelléki utazásunkból. Hamarosan szépen beszámolok mindenről, barlangokról, sárkányokról, esőcseppekről, égő buszokról, sirályokról, macskákról, meg pókemberről. Tetőteraszról, a város háztetői fölött, kollégiumról a szállodák háztetői fölött, fánkokról meg bécsiszeletről. Szóval lehet izzitani az olvasó szemüvegeket :)
2008. május 15., csütörtök
Lakcímváltozás
Állampolgári kötelességemnek eleget téve, ezennel bejelentem, hogy lakóhelyem tekintetében változások következtek be. Ideiglenes lakcímem 2000 Maribor, Tyrseva ulica 23/I/411 az következők szerint módosul, 2000 Maribor, Tyrseva ulica 23/I/308.
Családi állapotom tekintetében, lakótársi viszonyomat Domen Komputerikusz, szlovén állampolgárságú lakossal befejeztem, új lakótársi viszonyomat Delyan Mavrov, bolgár állampolgárságú lakossal folytatom.
Kérem a változások tudomásul vételét!
Tisztelettel:
Aláírás: László Tamás
Mielőtt még bárki megijedne, csupán annyi történt, hogy Tuomo, a finn gyerek befejzete szlovéniai tanulmányait és haza utazott. Én meg becuccoltam a helyére, miután Dido meginvitált. Szóval leköltöztem egy emeletet.
Családi állapotom tekintetében, lakótársi viszonyomat Domen Komputerikusz, szlovén állampolgárságú lakossal befejeztem, új lakótársi viszonyomat Delyan Mavrov, bolgár állampolgárságú lakossal folytatom.
Kérem a változások tudomásul vételét!
Tisztelettel:
Aláírás: László Tamás
Mielőtt még bárki megijedne, csupán annyi történt, hogy Tuomo, a finn gyerek befejzete szlovéniai tanulmányait és haza utazott. Én meg becuccoltam a helyére, miután Dido meginvitált. Szóval leköltöztem egy emeletet.
2008. május 8., csütörtök
Balkán túra IV. - harmadik nap
Szombaton reggel 10kor elindultunk Sarajevobol. Meglepő módon egész időben, ez nem szokott nagyon jellemző lenni a csoportra. 
Útunk a fővárosból délre vezetett, Mostaron keresztül, Splitbe, és onnan vissza Mariborba, természetesen több közbeiktatott pihenővel tarkítva.
Aki maga elé veszi a Balkán domborzati térképét, láthatja rajta, hogy Sarajevótól délre terül el a Dínári-hegység legmagasabb része, melyen át kell verekedni magunkat, ha le akarunk jutni a tenger mellé. Egyébként, ha a szlovének poénkodnak azzal, hogy milyen rövid a tenger partjuk (47 km), akkor a bosnyákok nem is tudom mit mondanak a maguk alig 20 km-ükkel. A táj festői, a hegyek
félelmetesek. A képek sajnos nem képesek visszaadni, milyen amikor 9%-os leejtőn dönget lefele a busz (a képen a kanyar végére durván 20 méterrel lentebb voltunk), és a leejtő alján meg kell állni, hogy lehűtsék a fékeket. Mikor átértünk a hágón és megérkeztünk Konjic-ba, mely a Neretva mellett helyezkedik el.
Neretva
Bosznia egyik legnagyobb folyója a Neretva, mely a Dínári-Alpokban ered, 203 km hosszan folyik Bosznia területén, 22 km hosszan pedig Horvátországban, ahol is a Adriai-tengerbe ömlik. A neretva világos, opáloskék színét a mészkőnek köszönhetően kapja, Konjic és Mostar között legalább 3 duzzasztó van rajta, melyek mind villamosenergiát termelnek. A bosnyák energia termelésből egyébként 42%-kal részesednek a vízerőművek, a maradékot lényegében szénerőmű biztosítja. Ennek következtében a Bosznia villamosenergia ellátás eléggé bizonytalan, mert nyáron van időszak, hogy egy csepp eső sem esik, ilyenkor meglhetősen nagy bajba kerülnek, mert kimarad az áram termelésük igen jelentős része. A bosnyák kormány az elmúlt években külföldi befektetőket akarnak vonzani, hogy a folyó felső folyására is telepítsenek duzzasztókat, de ezt környezetvédők megakadályozták, így remélhetőleg az eddig érintetlen terület továbbra is megmarad olyannak amilyen volt. Legfőbb céljuk minden bizonnyal a Sutjeska nemzeti park megőrzése, ami ha máshonnan nem, a sutjeskai csatáról sokaknak ismerős lehet. Történt ugyanis, hogy a második világháború során amikor a németek visszavonulásra kényszerültek az orosz és az afrikai fronton, megnőtt az esélye egy esetleges szövetséges partra szállásnak a Balkánon. Tito és Jugoszlávia partizánjai révén a német jelenlét nem lehetett teljes a Balkánon, ezért több offenzívát indítottak a partizán tevékenység felszámolására. Azonban a háború során indított 4 támadás (4. támadás- A neretvai csata) során mindig sikerült a partizán hadseregnek meglógnia a németek elől. Az ötödik támadást a németek nagyon gondosan előkészítették, és hermetikusan körbekerítették Tito embereit, akik Sutjeskába vonultak hogy
visszanyerjék erejüket. 100.000 német-olasz-bolgár katona állt szemben 20.000 partizánból, abból is több ezer sebesült volt. Titóéknak ez úttal is sikerült kiszabadulni a német szorításból, igaz hatalmas áldozatok árán, de a Sutjeska-i ütközet azóta is valóságos hőseposz a Balkán népei körében, a szerbek körében legalábbis mindenképpen. Akinek esetleg sikerült felkeltenem az érdeklődését, annak ajánlom figyelmébe a Battle of Sutjeska című filmet 1973. Titot, a főszereplőt Richard Burton alakítja, akivel egyébként maga Tito is szívesen mutatkozott néhány szivar társaságában.
De akkor térjünk csak vissza a Neretva völgyéhez. Bár Konjic alatt már nyoma sincs az érintetlen természetnek, a helyenkét 1000 méterre fejünk fölé magasodó csúcsok láttán ezzel egy pillanatig
sem foglalkoztunk. Sajnos a rohanó buszból jó képeket nem tudtam készíteni, és mivel helyiek digitális társadalmi fejletsége nem igazán éri el az európai standardokat, így aztán netes képeket sem tudok mutatni. Ez egy olyan látványosság, amit mindenki magának lesz kénytelen megtekinteni, de garantálhatom, hogy senki nem bánná meg az utazást, mert ilyen vadregényes táj kevés van már csak Európában. Meg is állapítottam magamban, hogy bár Szlovénia gyönyörű természeti látványosságokkal rendelkezik, Bosznia még erre is rátesz néhány lapáttal, csak jól titkolják.
Mostar
Miután kijutottunk a Neretva völgyéből, egy nagy kiterjedésű lapos területen elértük Hercegovinát, az az Bosznia-Hercegovina
horvátok lakta részét. Itt már félretéveszthetetlen a mediterrán hatás, ritkás növényzet, lombullató fák megritkulnak, bokrok veszik át az erdők helyét. Balázstól még azt is megtudtam, hogy a mediterrán éghajlatú karsztterületeken jellemző a cserjés vegetáció, az úgynevezett karszt bokorerdő, amit olaszul machia-nak neveznek, innen származik a sziciliai maffia elnevezés is, mert ezek a bokrok éppen akkorák, hogy egy ember el tud köztük rejtőzni.
A machia között újra feltűntek a polgár háború sújtotta házak, melyeket Sarajevo óta nem láttunk nagyon. Mostarba dél környékén érkeztünk meg, leparkoltuk a buszt egy közeli templom parkolójába, ahol volt vagy másik 30 busz. Hihetetlen, hogy még csak nincs is csúcsszezon. Mostar egyébként két világot választ szét. Eleve maga Bosznia is egyfajta választóvonal, hiszen itt húzódott meg a Kelet és Nyugat Római Birodalom határa, így a katolikus és ortodox keresztények területe is eddig terjedt. Amikor a törökök behatoltak és elterjesztették a muzulmán hitet csak tovább mérgesítették a helyzetet. Szóval míg Sarajevoban a muzulmán és az ortodox vallás találkozik, addig Mostarban a katolikus és a muzulmán világ helyezkedik el a Neretva két partján. A hidat mely a két városrészt köti össze még a törökök építették 500 évvel
ezelőtt, és annyira szimbolikus jelentőségű, hogy már Csontváry is képet készített róla. Azt beszélték róla, hogy elpusztíthatatlan, mert számtalan földrengést kibírt, miközben a környezete romba dőlt. Nos, a szóbeszéd nem számolt a dinamittal, illetve a tarackkal. Egyébként a bosnyákok azt állítják, hogy a horvátok lőtték ágyúval a hidat, a horvátok meg, hogy a bosnyákok robbantották fel dinamittal. Egyébként az újjáépítés 3 éve fejeződött be, és igyekeztek az eredeti elemeket felhasználni, amiket a folyóból emeltek ki. Ha jól tudom, egy magyar mérnökcsapat irányította az építkezést. A híd egyébként nagyon pazarul néz ki, a 
városban pedig virágzik a turizmus. A folyó két oldalának eltérő utóélete van a harcok befejezését követően. A muzulmán oldalt igyekeztek maradéktalanul újáépíteni, a horvát oldalon viszont még rengeteg a rom épület, itthagyva mementóként a harcok hevességét mutatva. A hídra vezető utca tele van árusokkal, persze nyugati turistákra specializálva. A hídról rendszeresen le szokott ugrani egy fazon, hogy örüljenek neki a turisták, ilyenkor valóságos csődület van a hídon és nagy ujjongás, amikor leesik az ipse. Az egyik portugál gyerek szintén meg akarta mutatni mire képes, és ő is le akart ugrani, de aztán meggondolta magát. Sajnos sokat nem időzhettünk, csupán 20 percet mert idnulnunk kellett tovább a következő úticél felé.
Kravica vízesés
Bosznia-Hercegovina déli részén található az ország egyik legnagyobb vízesése, nem tudom van e ennél is nagyobb, de így már alapból egy Niagarával felért nekem. A Trebizat folyón található
törés közel 25 méteres zuhatagot eredményezett, valóságos záporral árasztva el minket, mire megfelelő részhez érhettünk, ahol nem fújta ránk a rengeteg párát a szél. A folyó egyébként most kifejezetten magas vízhozzam jött, mert éppen olvadni kezdtek a hegyek. A nyáron a most tapasztalt vízhozamnak alig negyedét produkálja, kedvelt turista célponttá téve ezt a helyet, hiszen minden gond nélkül be lehet állni a víz alá. Ha most be szeretténk volna a víz alá, aligha jövünk elő onnan egy darabban. A Kravica elnevezés, miután megkérdeztem, megtudhattam, hogy kis tehenet, azaz bocit jelent. Mik vannak.
Horvátország - Split
Elhagyva a vízesést, hamar átértünk a bosnyák-horvát határon, meglepő módon azon nyomban el is romlott az út, alig tudtunk lépésben haladni. Egy helyen például váratlanul föld úttá változott a főút, holott melettünk 200 méteres szakadék volt. De hát, a GPS nagy úr, nem lehet neki ellentmondani, mert a végén még besértődik. Hiába, csak járt már arra, ha egyszer tudja az utat. :) Az izgalmas földutas kalandozás után megkellett álljunk egy kis pihenőre, és itt lőttem ezt
a hétköznapinak semmiképp sem nevezhető képet is. Kérem a tippeket, hogy ki látható a képen, és miért írták mellé, hogy "nem adjuk a szentünket". Csakhogy ő egyáltalán nem nevezhető szentnek. Ennyi segítség talán már elég is volt.
Miután jó 3 órám bojongtunk a horvát hegyek között, egyszercsak éles fordulatot vettünk, és elkezdtünk tartósan dél nyugati irányba gurulni, és nem sokkal 7 óra után megpillantottuk a völgyben az Adriai-tengert és Split naplementében pompázó házait. Sajnos mire leétünk a partra, már esélyünk sem lett volna, hogy meglássuk a naplementét, ezért egyből a városnézésre szántuk magunkat. Aki esetleg most hallja először Split nevét, vagy ha nevét már hallotta, de többet nem, akkor most elmesélem, hogy Split már a római korban is fontos város volt, bár a görögök alapították, de az nem baj. A római korban akkor ugrott meg a város jelentősége, amikor Diocletianus megépítette nyári palotáját itt, aminek maradványai még mindig megtalálhatok, meglehetősen jó állapotban. A középkorban velencei befolyás, ebben az időben kapta velencei stílusú harangtornyát, majd később Osztrák-Magyar Monarchia befolyása alá került, végül 20. században Jugoszlávia része. Ennyit egy mondatban a történelméről. Ma Horvátország második legnagyobb városa, focicsapata a Zágráb Dinamo ősellensége, amit ottlétünkkor meg is tapasztalhattunk, mert éppen akkor zajlott a két csapat mérkőzése. A rendőri jelenlétről meg annyit, hogy azt hittem Ferenc testvér fog valahol beszédet mondani valami állami ünnepségen, mert amikor kifele tartottunk a városból legalább 20 rohamkocsi követte a buszunkat az autópályáig. De balhé ezúttal nem volt, mert tudtommal döntetlen lett, de ez nem autentikus.
Szóval visszatérve a városhoz, rengeteg a látnivaló, de mi csak éjszaka tudtuk megnézni, a belváros mesés az apró sikátorokkal, a régi házakkal, és a nyüzsivel ami jellemzi. Split megér egy estet. Mivel eléggé megéheztünk ezért megengedtünk magunknak közösen egy nagy doboz pizzát, és leültünk étkezni a tengerpartra. Aztán 10kor elindultunk vissza a buszhoz.
Mariborba reggel fél hatra érkeztünk meg, eléggé elcsigázva és nyűgösen. Azóta is fáj a torkom, és még mindig fújom az orrom.
Ezzel be is fejeztem volna a balkáni beszámolómat, remélem mindenkinek tetszett, ha valamit kihagytam volna de majd eszembe jut, majd bele bele szerkezgetem a történetbe, és persze majd elmesélem élőben is egyszer, ha már otthon leszek. Május 16-17-én a szlovén tengerpartra látogatunk, addigra megpróbálok néhány Szlovénia viccel is felkészülni :)
Útunk a fővárosból délre vezetett, Mostaron keresztül, Splitbe, és onnan vissza Mariborba, természetesen több közbeiktatott pihenővel tarkítva.Aki maga elé veszi a Balkán domborzati térképét, láthatja rajta, hogy Sarajevótól délre terül el a Dínári-hegység legmagasabb része, melyen át kell verekedni magunkat, ha le akarunk jutni a tenger mellé. Egyébként, ha a szlovének poénkodnak azzal, hogy milyen rövid a tenger partjuk (47 km), akkor a bosnyákok nem is tudom mit mondanak a maguk alig 20 km-ükkel. A táj festői, a hegyek
félelmetesek. A képek sajnos nem képesek visszaadni, milyen amikor 9%-os leejtőn dönget lefele a busz (a képen a kanyar végére durván 20 méterrel lentebb voltunk), és a leejtő alján meg kell állni, hogy lehűtsék a fékeket. Mikor átértünk a hágón és megérkeztünk Konjic-ba, mely a Neretva mellett helyezkedik el.Neretva
Bosznia egyik legnagyobb folyója a Neretva, mely a Dínári-Alpokban ered, 203 km hosszan folyik Bosznia területén, 22 km hosszan pedig Horvátországban, ahol is a Adriai-tengerbe ömlik. A neretva világos, opáloskék színét a mészkőnek köszönhetően kapja, Konjic és Mostar között legalább 3 duzzasztó van rajta, melyek mind villamosenergiát termelnek. A bosnyák energia termelésből egyébként 42%-kal részesednek a vízerőművek, a maradékot lényegében szénerőmű biztosítja. Ennek következtében a Bosznia villamosenergia ellátás eléggé bizonytalan, mert nyáron van időszak, hogy egy csepp eső sem esik, ilyenkor meglhetősen nagy bajba kerülnek, mert kimarad az áram termelésük igen jelentős része. A bosnyák kormány az elmúlt években külföldi befektetőket akarnak vonzani, hogy a folyó felső folyására is telepítsenek duzzasztókat, de ezt környezetvédők megakadályozták, így remélhetőleg az eddig érintetlen terület továbbra is megmarad olyannak amilyen volt. Legfőbb céljuk minden bizonnyal a Sutjeska nemzeti park megőrzése, ami ha máshonnan nem, a sutjeskai csatáról sokaknak ismerős lehet. Történt ugyanis, hogy a második világháború során amikor a németek visszavonulásra kényszerültek az orosz és az afrikai fronton, megnőtt az esélye egy esetleges szövetséges partra szállásnak a Balkánon. Tito és Jugoszlávia partizánjai révén a német jelenlét nem lehetett teljes a Balkánon, ezért több offenzívát indítottak a partizán tevékenység felszámolására. Azonban a háború során indított 4 támadás (4. támadás- A neretvai csata) során mindig sikerült a partizán hadseregnek meglógnia a németek elől. Az ötödik támadást a németek nagyon gondosan előkészítették, és hermetikusan körbekerítették Tito embereit, akik Sutjeskába vonultak hogy
visszanyerjék erejüket. 100.000 német-olasz-bolgár katona állt szemben 20.000 partizánból, abból is több ezer sebesült volt. Titóéknak ez úttal is sikerült kiszabadulni a német szorításból, igaz hatalmas áldozatok árán, de a Sutjeska-i ütközet azóta is valóságos hőseposz a Balkán népei körében, a szerbek körében legalábbis mindenképpen. Akinek esetleg sikerült felkeltenem az érdeklődését, annak ajánlom figyelmébe a Battle of Sutjeska című filmet 1973. Titot, a főszereplőt Richard Burton alakítja, akivel egyébként maga Tito is szívesen mutatkozott néhány szivar társaságában.De akkor térjünk csak vissza a Neretva völgyéhez. Bár Konjic alatt már nyoma sincs az érintetlen természetnek, a helyenkét 1000 méterre fejünk fölé magasodó csúcsok láttán ezzel egy pillanatig
sem foglalkoztunk. Sajnos a rohanó buszból jó képeket nem tudtam készíteni, és mivel helyiek digitális társadalmi fejletsége nem igazán éri el az európai standardokat, így aztán netes képeket sem tudok mutatni. Ez egy olyan látványosság, amit mindenki magának lesz kénytelen megtekinteni, de garantálhatom, hogy senki nem bánná meg az utazást, mert ilyen vadregényes táj kevés van már csak Európában. Meg is állapítottam magamban, hogy bár Szlovénia gyönyörű természeti látványosságokkal rendelkezik, Bosznia még erre is rátesz néhány lapáttal, csak jól titkolják.Mostar
Miután kijutottunk a Neretva völgyéből, egy nagy kiterjedésű lapos területen elértük Hercegovinát, az az Bosznia-Hercegovina
horvátok lakta részét. Itt már félretéveszthetetlen a mediterrán hatás, ritkás növényzet, lombullató fák megritkulnak, bokrok veszik át az erdők helyét. Balázstól még azt is megtudtam, hogy a mediterrán éghajlatú karsztterületeken jellemző a cserjés vegetáció, az úgynevezett karszt bokorerdő, amit olaszul machia-nak neveznek, innen származik a sziciliai maffia elnevezés is, mert ezek a bokrok éppen akkorák, hogy egy ember el tud köztük rejtőzni.A machia között újra feltűntek a polgár háború sújtotta házak, melyeket Sarajevo óta nem láttunk nagyon. Mostarba dél környékén érkeztünk meg, leparkoltuk a buszt egy közeli templom parkolójába, ahol volt vagy másik 30 busz. Hihetetlen, hogy még csak nincs is csúcsszezon. Mostar egyébként két világot választ szét. Eleve maga Bosznia is egyfajta választóvonal, hiszen itt húzódott meg a Kelet és Nyugat Római Birodalom határa, így a katolikus és ortodox keresztények területe is eddig terjedt. Amikor a törökök behatoltak és elterjesztették a muzulmán hitet csak tovább mérgesítették a helyzetet. Szóval míg Sarajevoban a muzulmán és az ortodox vallás találkozik, addig Mostarban a katolikus és a muzulmán világ helyezkedik el a Neretva két partján. A hidat mely a két városrészt köti össze még a törökök építették 500 évvel
ezelőtt, és annyira szimbolikus jelentőségű, hogy már Csontváry is képet készített róla. Azt beszélték róla, hogy elpusztíthatatlan, mert számtalan földrengést kibírt, miközben a környezete romba dőlt. Nos, a szóbeszéd nem számolt a dinamittal, illetve a tarackkal. Egyébként a bosnyákok azt állítják, hogy a horvátok lőtték ágyúval a hidat, a horvátok meg, hogy a bosnyákok robbantották fel dinamittal. Egyébként az újjáépítés 3 éve fejeződött be, és igyekeztek az eredeti elemeket felhasználni, amiket a folyóból emeltek ki. Ha jól tudom, egy magyar mérnökcsapat irányította az építkezést. A híd egyébként nagyon pazarul néz ki, a 
városban pedig virágzik a turizmus. A folyó két oldalának eltérő utóélete van a harcok befejezését követően. A muzulmán oldalt igyekeztek maradéktalanul újáépíteni, a horvát oldalon viszont még rengeteg a rom épület, itthagyva mementóként a harcok hevességét mutatva. A hídra vezető utca tele van árusokkal, persze nyugati turistákra specializálva. A hídról rendszeresen le szokott ugrani egy fazon, hogy örüljenek neki a turisták, ilyenkor valóságos csődület van a hídon és nagy ujjongás, amikor leesik az ipse. Az egyik portugál gyerek szintén meg akarta mutatni mire képes, és ő is le akart ugrani, de aztán meggondolta magát. Sajnos sokat nem időzhettünk, csupán 20 percet mert idnulnunk kellett tovább a következő úticél felé.Kravica vízesés
Bosznia-Hercegovina déli részén található az ország egyik legnagyobb vízesése, nem tudom van e ennél is nagyobb, de így már alapból egy Niagarával felért nekem. A Trebizat folyón található
törés közel 25 méteres zuhatagot eredményezett, valóságos záporral árasztva el minket, mire megfelelő részhez érhettünk, ahol nem fújta ránk a rengeteg párát a szél. A folyó egyébként most kifejezetten magas vízhozzam jött, mert éppen olvadni kezdtek a hegyek. A nyáron a most tapasztalt vízhozamnak alig negyedét produkálja, kedvelt turista célponttá téve ezt a helyet, hiszen minden gond nélkül be lehet állni a víz alá. Ha most be szeretténk volna a víz alá, aligha jövünk elő onnan egy darabban. A Kravica elnevezés, miután megkérdeztem, megtudhattam, hogy kis tehenet, azaz bocit jelent. Mik vannak.Horvátország - Split
Elhagyva a vízesést, hamar átértünk a bosnyák-horvát határon, meglepő módon azon nyomban el is romlott az út, alig tudtunk lépésben haladni. Egy helyen például váratlanul föld úttá változott a főút, holott melettünk 200 méteres szakadék volt. De hát, a GPS nagy úr, nem lehet neki ellentmondani, mert a végén még besértődik. Hiába, csak járt már arra, ha egyszer tudja az utat. :) Az izgalmas földutas kalandozás után megkellett álljunk egy kis pihenőre, és itt lőttem ezt
a hétköznapinak semmiképp sem nevezhető képet is. Kérem a tippeket, hogy ki látható a képen, és miért írták mellé, hogy "nem adjuk a szentünket". Csakhogy ő egyáltalán nem nevezhető szentnek. Ennyi segítség talán már elég is volt. Miután jó 3 órám bojongtunk a horvát hegyek között, egyszercsak éles fordulatot vettünk, és elkezdtünk tartósan dél nyugati irányba gurulni, és nem sokkal 7 óra után megpillantottuk a völgyben az Adriai-tengert és Split naplementében pompázó házait. Sajnos mire leétünk a partra, már esélyünk sem lett volna, hogy meglássuk a naplementét, ezért egyből a városnézésre szántuk magunkat. Aki esetleg most hallja először Split nevét, vagy ha nevét már hallotta, de többet nem, akkor most elmesélem, hogy Split már a római korban is fontos város volt, bár a görögök alapították, de az nem baj. A római korban akkor ugrott meg a város jelentősége, amikor Diocletianus megépítette nyári palotáját itt, aminek maradványai még mindig megtalálhatok, meglehetősen jó állapotban. A középkorban velencei befolyás, ebben az időben kapta velencei stílusú harangtornyát, majd később Osztrák-Magyar Monarchia befolyása alá került, végül 20. században Jugoszlávia része. Ennyit egy mondatban a történelméről. Ma Horvátország második legnagyobb városa, focicsapata a Zágráb Dinamo ősellensége, amit ottlétünkkor meg is tapasztalhattunk, mert éppen akkor zajlott a két csapat mérkőzése. A rendőri jelenlétről meg annyit, hogy azt hittem Ferenc testvér fog valahol beszédet mondani valami állami ünnepségen, mert amikor kifele tartottunk a városból legalább 20 rohamkocsi követte a buszunkat az autópályáig. De balhé ezúttal nem volt, mert tudtommal döntetlen lett, de ez nem autentikus.
Szóval visszatérve a városhoz, rengeteg a látnivaló, de mi csak éjszaka tudtuk megnézni, a belváros mesés az apró sikátorokkal, a régi házakkal, és a nyüzsivel ami jellemzi. Split megér egy estet. Mivel eléggé megéheztünk ezért megengedtünk magunknak közösen egy nagy doboz pizzát, és leültünk étkezni a tengerpartra. Aztán 10kor elindultunk vissza a buszhoz.
Mariborba reggel fél hatra érkeztünk meg, eléggé elcsigázva és nyűgösen. Azóta is fáj a torkom, és még mindig fújom az orrom.
Ezzel be is fejeztem volna a balkáni beszámolómat, remélem mindenkinek tetszett, ha valamit kihagytam volna de majd eszembe jut, majd bele bele szerkezgetem a történetbe, és persze majd elmesélem élőben is egyszer, ha már otthon leszek. Május 16-17-én a szlovén tengerpartra látogatunk, addigra megpróbálok néhány Szlovénia viccel is felkészülni :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
