Utolsó hónap

Azt hiszem, ott hagytam abba, hogy május utolsó hétvégéjén, amig a többi magyar elment a tengerpartra süttetni a hasát, én Mariborban maradtam, mert vizsgáznom kellett, de azért túrázni még én is elmentem két lengyel bratanki-val, meg egy bolgár tovarissal. Miután a hétfői vizsgám kifogástalanul sikerült, igaz ebből lett a leggyengébb eredményem, csupán 8ast kaptam, míg az összes többi 10es lett, kivéve egy 9est, de sztem még ez a 8as is 4esnek felel meg idehaza. Majd kiderül. Szóval, vizsgámat megírva, azon nyomban a hazai vizsgáimra kezdtem el készülni, mert csütörtökön már várt a Fővám tér és a vállalati stratégia vizsga, azt követő héten kedden pedig a logisztika. Dehát igyekezni kellett, mert csak ki kell élvezni minél többet Szlovéniából, ha már június végéig van szállásom. Pénteken irány vissza Mariborba, ahol a vonaton útitársam egy villanymozdony vezető tanonc volt, akitől igen sok érdekes dolgot megtudtam, de attól tartok ezek többsége csak számomra érdekes :)
Sajnos az utolsó hónap hátralevő része, már kevésbé zajlott eseménydúsan. Egymást követték a búcsú bulik, valamint az EB meccsek. Az EB-n játszó nemzetek valósággal megkergültek, amikor éppen kedvenc csapatuk játszott.
Egyik hétfőn, amikor is Dido (bolgár szobatársam) meginvitálta két honfitársát, akik Koperben tanulnak, kénytelen voltam átengedni a szobámat ennek a két bolgár leányzónak. Meg tudom érteni Dido-t, amikor amiatt panaszkodott, hogy itt ragadt Mariborban, és az egyetlen ember akihez bolgárul szólhat, az Zornitsa. Történt ugyanis, mint ahogy az rendszerint történni szokott, az első benyomás igencsak megcsalt engem is, és a 3. hónapot követően egyre inkább bizonyosodott be, hogy ez a lány nem éppen egy jó társaság. Már sejtettem én ezt akkor is amikor olyan dolgokban bizonygatta az igazát, engem lehülyézve, amihez köze sem volt, és amiről fogalma sem lehetett. Talán már említettem, hogy Blanka, egyik legkedvesebb szlovéniai magyar barátunk, aki magát magyarként mutatta be mindenkinek, mert sokan nem értették, hogy lehet hogy ugyanúgy cseveg magyarokkal mint szlovénekkel, megkapta Zornitsa-tól, hogy te nem magyar vagy, te szlovén vagy. Különös, mert éppen ő magyarázott arról, mennyire fontos, hogy egymást tiszteletben tartsuk, mert más különben folyamatos acsarkodások lesznek ember és ember, nemzet és nemzet között.
Bár az utolsó héten nem sokat mozdultunk ki közösen a városból, mert ellenben a közgáz karral a többieknek még júniusban sok sok vizsgájuk volt hátra, így ha valahova menni akartam, akkor máshonnan kerítettem magamnak társaságot, vagy csak egyedül mentem. Így történt, hogy elindultam felfedezni a város mögötti dombok közötti vidéket, amolyan Maribori rózsadombot. Útközben megint őzekbe botlottam, pedig még a város határán belül voltam. Sajnos ezen a területen nincsen különösebben túrázásra kialakítva az erdő, de futni azt lehet benne, és jó is!
Aztán az utolsó előtti hétvégén Peti jött ki meglátogatni Lacával és Laca haverjával, Abelárdóval, ugyanis kitaláltuk, hogy elmegyünk a Triglavra, megkoronázandó nekem a 4 hónapos szlovéniai tartózkodásomat.

Beruháztam

Lehet sokkal helyesebb lenne a becipőztem kifelyezés, ugyanis vásároltam két cipőt, az elmúlt hetekben. Egy szandált és egy túra cipőt. A szandált mert itt a nyár, és különben is kellett a tengerpartra, a cipőt pedig mert kell a túrázáshoz, amit még szeretnék néhányszor megejteni, amig itt vagyok. Mivel nekem hétfőn vizsgám van, nem tudtam a többi magyarral leutazni Koper-Portorožba, úgy döntöttem akkor túrázni megyek, mert nem fogok egész hétvégén betokosodni a koliban. Körbe kérdeztem a bevállalósabb embereket a koliban és össze is szedtem 6 embert, de aztán végülis csak négyen vágtunk neki, mert a finn lánykák visszamondták az utolsó percben. Így aztán Zornitsa-val, a bolgár lánnyal, Pawel-lel és Mikolajjal, két lengyel komával mentünk túrázni. A hegyig ezúttal busszal mentünk, mert nem volt kedvünk a z 5 kilométer aszfalt gyaloglás bevállalni tűző napsütésben. 11kor el is indultunk felfelé, és az egyébként megközelítőleg 5 kilométeres távot, mely alatt 1 km szintkülönbséget mászunk meg, sikerül másfél óra alatt megtenni. Legutóbb egy kicsit többet mentünk...mármint időben. Odafent elejtőztünk jó két órát, mivel csak én vittem elemózsiát azt testvériesen el is osztogattuk. Én ettem 2 szenyát ők meg egyet. A negyediket ma reggel ettem meg :). Pedig esküszöm én mindenkinek adtam volna egy egészet, de hát az egyik a szalámi miatt nyavalygott, a másik az uborkát nem szerette, a harmadik meg a kenyeret találta száraznak. Ezeknek se viszek legközelebb ennivalót... :)A kiadós ebéd után megnéztük a templom múzeumot és felmentünk a lezárt toronyba is, mert a kilátást kihagyni még sem lehetett.
Lefele már gyerekjáték volt a séta, de azért a libegőt még sem hagyhattuk ki, ha már egyszer ingyen visz le. Asszem valamikor ezt mégegyszer megismétlem, megpróbálom az egy órába belesűríteni a távot, úgyis edzeni kell a Triglavra...

Piran, Portorož

Csak hogy kicsit panaszkodjak, éppen a mindenféle vizsgámra készülök gőzerővel, de mivel számtalan oldalról kapom a felszólítást, hogy tegyek eleget közmédiumi kötelezettségeimnek és számoljak a múlt hétvégi kirándulás további fejleményeiről, hát ismént tollat, azaz klaviatúrát ragadtam.
Ott jártam, hogy eljött értünk két külön busz, és ledobott bennünket Piran buszpályaudvarán, ami egy 30 méter széles parkoló valójában, egyik oldalán 50 méter magas sziklafal, a másikon meg a tenger határolja.
A szállásig, melyről addig fogalmunk sem volt, hogy hol lesz gyalogolnunk kellett. Amikor a főtérre értünk, megkérdeztem Nina-t, az egyik főszervezőt, hogy mégis milyen messzire megyünk, mire ő azt mondta, hogy legalább fél órát kell gyalogolni, mert a szállás nagyon messze van. Nos, én rendszerint hiszékeny vagyok, de mivel a lelki szemeim előtt volt Piran térképe, és tudtam, hogy a félsziget olyan kicsi, hogy talpraesettebb kaszkadőr nekifutásból átugrattja egy motorcsónakkal, néztem is kerek szemekkel, hogy most akkor vagy ő nem ismeri a várost, vagy én. Végül alig 5 perc alatt odaértünk a szálló recepciójához, mi másodiknak meg is kaparintottuk a kulcsot, amit akkor még főnyereménynek tartottunk, hogy azt a szobát szereztük meg, mert terasza is volt. A terasszal nem is volt probléma, mert közvetlenül a Szent György templom alatt helyezkedett el, a kilátás nagyszerű volt, bár a tengerből kevesebbet láttunk, de az éjszakai sziesztázáshoz tökéletes volt, gondolkdtunk is rajta, hogy nem kéne menni sehova. De nem akarok ennyire előre szaladni. Folytatnám ott, hogy mint a legtöbb városfal által benyomorított városnan, itt is ott spóroltak a házakon ahol tudtak. Ennek eredményeképpen a lépcső olyan szűk volt, hogy két ember semmiképp sem fért volna el egymás mellett, a lefele menet pedig valóságos bűvész mutatvány volt. Amikor körülbelül negyedóra fel le rohangálás után (mert ugye a szobákon nem volt kiirva hanyas számú, a kulcsra meg hogy mit nyit, de ezzel együtt a házra se volt kiirva a száma), és az összes kulcs minden zárba való párosítását követően megtaláltuk a szobánkat a következő döbbenet itt ért bennünket. 4-en kaptunk egy szobát, ami méreteiben vetekedett a szolnoki lakás tetőterének méreteivel, két ágy a fal mellé állítva, egy harmadik pedig betolva a tető alá, ahol aztán egészséges ember el nem férhetett. Pörögtek is gyorsan a tétek, hogy akkor ki is fog a teraszon aludni.
A kezdeti ijjedséget követően gyorsan a tettek mezejére léptünk, és felkészültünk a környék éjszakai felfedezésére. Az eredeti program szerint közösen mentünk volna át Portorožba. Nos, annyit tudni kell, hogy Piran és Portorož légvonalban sincs közelebb egymáshoz mint 3 km, de a helyzet az, hogy a domborzat és a tenger miatt ez a röpke 4 km távot jelent, ami az éjszaka folyamán nem annyira kecsegtető. Ezzel együtt mivel nem egyszerre indultunk el, hanem két hullámban, valahogy át kellett vezetni Balázst és Zsuzsit Piranból Portorožba, és mivel egyedül én ismertem úgy ahogy a járást errefelé, persze engem szalajtottak vissza (oké, önként vállalkoztam rá :)) Szóval miután megtaláltuk Trixit (HU) és Ivona-t (PL) két Portorožban tanuló Erasmusos kollégánkat, én rohantam vissza Piranba. Miután Balázst és Zsuzsit felvettem, visszaindultunk, de ekkor már fogalmam sem volt mennyi lehetett az idő, de legalább 2 szerintem. Menetközben elhagytam Balázst és Zsuzsit, mert véletlenül betévedtünk egy szálloda csónakházába, ahol csak egy 10 centi széles palló vezetett, és ők nem merték azt bevállalni. 5 perc várakozás után, hátha feltűnnek valahol, magam indultam tovább. Negyed órával később meg is találtam Pisut, amit az úttest közepén állva kiabálja a telefonba Balázsnak, hogy merre menjenek tovább, oda is ment hozzá egy rendőr, hogy megszagoltassa a kutyáját Pisuval. Ja és hogy csendre intse.
Miután mindenki szerencsésen megérkezett Portorožba, belevetettük újfent magunkat az éjszakába és kifulladásig buliztunk. A puhányabbak :) ezután taxival hazamentek, én Pisuval csatlakoztam Trixihez és Ivona-hoz, körbevezettek egy darabon Portorožban, megmutatták milyen a szállásuk van itt. Hát, ha a kilátásért felárat kell fizetni, akkor legalább 3x nagyobb kolidíjat fizethetnek mint mi, bár ezt egyébként kétlem. Szóval nem csúnya onnan, na. Dombtetőn helyezkedik el a koli, totál kép a pirani öbölre, túloldalon már Horvátországban jár az ember szeme. A szállásra valamikor 6 környékén értünk vissza, megettük még az előző napról megmaradt szendvicset és elégedetten elaludtunk a teraszon. Mikor rájöttünk, úgy egy óra múlva, hogy ez még sem annyira komfortos, lementünk, keresztbe fordítottuk Dido-t és bealudtunk mellé. Úgy másfél óra alvás után ébresztő volt és összecsomagoltuk a szobát.
A reggeli egy nem éppen hagyományos módon, a közelben lévő régi főtéren volt. A szervezők kipakolták az elemózsiát az egyik ciszternára, a galambok, sirályok és éhes nemzetközi diákok támadásának kitéve. A kiadósnak csak erősen nevezhető étkezést követően várostnézni indultunk. Kaptunk egy idegenvezetőt, aki aligha lehetett hivatalos idegenvezető, mert még csak esernyő sem volt nála, mint ilyeneknél általában szokott. Nem is az eső miatt, ami elég hamar meglepett minket, hanem hogy legyen mit feltartani, hogy lássák hol a csoport. De ha már esőnél tartottam, akkor elmesélem, hogy a pirani templom torony tetején található egy szélkakas, ami valójában egy angyalt ábrázol, méghozzá idegenvezetőnk elmondása szerint Gábriel, de sajnos erre utaló forrást sehol sem találtam, de elhisszük neki. De hogy hogy is jön ez az esőhöz? A pirani halászok úgy tartják, hogy ha Gábriel a Tartini térre tekint, akkor eső lesz és senki nem megy sehova. Viszont ha például Triesztet kémleli, akkor a szieszta garantált a hőségben. És valóban, amig mi ott voltunk, a szél angyal a teret nézte és nem is kellett sok idő hogy eleredjen az eső és bőrig ázzunk. Aztán amikor északnak fordult, pár percre rá elállt az eső. Úgy tűnik valami csak van a dologban.
A várost egyébként gyorsan körbe szaladtuk az idegenvezetővel, sajnos hiába próbáltam csalafinta kérdéseket feltenni, azokra már nem tudott válaszolni. Például megpróbáltam megtudni, hogy a régi városkapun miért volt MXXXX írva az MXD helyett, ha már az 1400-as számot akarták odabiggyeszteni. Mivel a városnézést gyorsan le kellett zavarni és éppen mire befelyeztük állt el az eső gondoltam még ami lehet megnézek így hamar visszaszaladtam a harangtoronyba hogy kattintsak néhány képet, mert éppen kezdett kitisztulni az ég. A harangtorony után pedig mivel volt még 20 percem az ebédig, elmentem a városfalig, legalábbis amit meghagytak belőle. Az ebéd eléggé jelentéktelen pizza volt, hamar le is zavartuk. Ezután délutáni programnak bejelentették, hogy Portorožba megyünk fürdeni, mert kitisztult az idő, és hogy menjünk a buszhoz mert mindjárt itt lesz. Hát a busz nem érkezett meg másfél órával később sem, mert állítólag nem tudta a sofőr hol kell behajtani Piran felé. Pisu meg Balázs el is unták a várakozást, kisbusszal átmentek Portorožba. Így aztán miután megjött a buszunk, a szervezők bejelentették, hogy ők megakarták kérdezni, hogy hova akarunk menni, Koperba vagy Portorožba, vagy Ljubljana-ba, de mivel két társunk aljas módon előre ment, ezért hála nekik csak Portorožba mehetünk...olyan mérgesek lettünk, hogy szívunk a béna szervezés miatt, kis ujjukat meg nem mozdították, hogy esetleg segítsenek a busznak betalálni Piranba, még másokat is tesznek felelőssé, hogy a fél napot a busz megállóban töltöttük. Így aztán a szép reményű 3 órás tengerparti fürdőzésből lett kevesebb mint másfél, mert az állítólagos csúcsforgalom miatt indulni kellett haza. Nem tudom, hogy az autópályán milyen csúcsforgalom akadályozhatja a buszt, de hát ők tudják.
Úton hazafelé Celje és Ljubljana között megálltunk Trojane-ban, ami alapból egy teljesen jelentéktelen falu kellene hogy legyen (Štajerska és Kranjska régiók határán) , leszámítva, hogy a térség egyik legfontosabb római kori központja volt, valamint amiért mindenkinek érdemes itt megállni, az a állítólag világhírű fánk. Tény, hogy rendkívül finom és tápláló, meg nyilván boldogok a tehenek akikből fejték a tejet, és senkinek sem szabad ezt kihagyni, de azt kicsit túlzásnak tartom, hogy világhírű lenne. Egyébiránt a helyszín kedvelt túra kiinduló pont lehet, mert amikor ott voltunk több száz nyugger dzsemborizott, és öltözött pántos jódli gatyákba és fácántollas kalapokban melegítettek túrázáshoz. Többek között itt láttam olyat, amit még nem nagyon. 80 éves dj, keverte a zenét a kocsi hátuljában, természetesen sramli zenét, és nem pedig Sterbinszky-t.
Szóval ha már a fánknál tartottunk, amit egyébként én már ismertem, és tudtam is, hogy egy darabbal nekem nem fogják kiszúrni a szememet, be is szerveztem Dido-t, hogy nekünk venni kell még fánkot. Annyira jól sikerült az alku, hogy a megvett 6 lekváros, 8 csokis fánk mellé kaptunk még 3 ajándékot. Azt azért el kell mondjam, hogy egy fánk felér egy főmenűvel, tehát egymás után két fánkot esélytelen megenni. Így aztán kedden ettük meg az utolsó darabot, de még mindig jó volt.

Utazás a tengerpartra

A Mariborban tanuló külföldi diákoknak két egyesület szokott programokat szervezni. Az egyik az Erasmus Student Network (ESN), akik már a Gorenjske-i kirándulást és a Sarajevo-i kirándulást szervezték. A másik szervezet a Študentska organizacija Univerze v Mariboru (SOUM), akiknek korábban a zágrábi kirándulásunkat köszönhettük. Ezúttal egy határokon belüli túrával kedveskedtek nekünk és a végcél a szlovén tengerpart volt. Aki maga elé tud venni egy térképet, az láthatja, hogy Szlovénia tengerpartja nem különösebben hosszú. Mindösszesen 43 km hosszú, de például Olaszország és Horvátország, mely országoknak nincs közös szárazföldi határa, alig 13 km-re találhatóak egymástól. És hogy mennyire le is nézik a szlovéneket kicsi országuk miatt például a horvátok, mutassa néhány vicc, mielőtt még a mesélésbe belekezdenék.

- Miért nem ugranak Planicában 200 méternél messzebbre? Mert már Olaszországban lennének...
- Miért nem esik az eső Szlovéniában? Mert amint elered, elég egy esernyőt kinyitni, hogy az egész országot betakarja...
ugyanez kicist másképp: Ha kinyitod az esernyőt Ljubljana-ban, vigyázz, ki ne szúrd valakinek a szemét Mariborban.
- Milyen színűek a szlovén partiőrség hajói? Mindkettő kék...
-A világ legrövidebb vicce: Egy pár sétál a szlovén tengerparton...
-A szlovéneknek nem kell mobil telefon. Elég ha átkiabálnak az ország egyik feléből a másikba.
-Mire használják a szlovének a radart? Szórakozásra...
-Hogyan váltanak sebességet Szlovéniában? Egyes, kettes, HATÁR...
-Szlovénia összes halát ki lehet fogni egy teniszütővel.
-Szlovéniában tilos spárgát csinálni, mert akkor már átérnél a határon
-Miért nem lehet a medence széléről beleugrani a vízbe Szlovéniában? Mert az olaszok nem szeretik ha fröcskölik őket

Miután mindenki láthatja milyen kicsi is az ország, ami persze csupán relative igaz, de ettől függetlenül a tengerpart Maribortól alig 3 és fél óra. Feltéve, hogy a busz nem gyulad ki, és szomjasabb kollégáink nem szeretnének fél óránként megállni pisilni. De ne siessünk ennyire előre. Kezdem ott ugye, hogy Mariborból indultunk, reggel 9kor, még bevásároltuk a szükséges útravalót, szendvicset, ropit, WC-papírt, mert ugye ki tudja. Miután vagy 3 busz megállt a buszmegállóban, amire rá volt írva hogy szerződéses járat, és majdnem mindet meg is rohamoztuk, végül negyed óra késéssel csak befutott az első ránézésre is özönvíz előtti Volvo busz, de hát a Volvo az Volvo, mi baj lehet. Hát hogy roppant kényelmetlen. Nem tudom, volt e már rá precedens, de ha sokat kell buszoznom próba pert fogok indítani, hogy a busz gyártók miért nem gondolnak a 180cm-nél magasabb emberek komfort érzetére, mert akár hiszik akár nem, 10 centiméteren nem fér el egy 45-ös méretű láb.
Így kényszerhelyzetemből fakadóan betámadtam a hátsó 5-ös üléssor középső székét, jobb és bal oldalról meg kitámasztottam magamat két leányzóval, így az utazás komfortfokozata kellőkép magas szintre tört.
A tengertpartra való utazást egy ljubljanai ki/betérővel szakítottuk félbe, elvileg mentünk volna várost nézni, de mivel éppen aznap volt a szlovén közép és általános iskolás végzősök "ballagása" ami náluk úgy fest, hogy mindenki közösen kivonul az utcára és táncol, fura ruhákat vesznek fel és fújják a sípot mintha csak az életük múlna rajta. Ezt egyébként már Mariborban megtapasztaltuk, két nappal korábban elkezdték a fütyülést, és elvileg nem is hagyják abba az érettségi végéig. A tradicionális táncot Strauss: Denevér (Fledermaus) operájára táncolják, kizárt hogy bárki ne hallotta volna, de egy kis emlékezetőként meg lehet hallgatni, ide kattintva.
Szóval a odaértünk, és kiderült, hogy a fél város le van zárva a tánc miatt, mert idén először táncolnak közösen a közép és általános iskolások, de hogy mindez ne legyen elég, ugyanebben az időben táncoltak több másik országban is, többnyire exjugó országokban, mert valami guiness rekordot akarnak felállítani, hogy legtöbb egyszerre táncol az utcákon, vagy nem tudom. Hogy sikerült e, azt sem tudom. Mivel a tömeg miatt lehetetlenség lett volna átevickélni a városon, a városnézésből semmi nem lett, csupán a legjellegtelenebb nevezetességet, a parlamentet néztük meg...már bocsánat.
Az ebédet egy helyi menzán kaptuk. Számomra most vált világossá, hogy feltehetően kifejezetten támogatják, hogy salátát egyenek a gyerekek szlovéniában, mert ugye mi kapunk minden esetben, amikor kuponnal megyünk ebédelni, de még az üzemi konyhán is van sali bár, ahol általános iskolások esznek. Ezt máshol miért nem lehet így csinálni. Jó, az már más kérdés, hogy rendszerint ehetetlennekt tartom a salátát, mert nem friss, és a lötyi rajta sem olyan jó ecetes-cuccos víz, de a tökmag olajat nagyon nyomják.

Ebéd után újból útra keltünk, és elindultunk Postojna irányába, az ország egyik legnépszerűbb turisták által látogatott helyére. Itt található a híres Postojnai barlang és a Postojnai barlangvár. Sajnos utóbbit nem volt szerencsénk meglátogatni, pedig alig 8 km-re van a barlangtól, de talán majd legközelebb. Addig egy ízelítő kép, a híres várról.
Amit viszont nem hagytunk ki, az a cseppkőbarlang. Szlovéniának két híres cseppkőbarlangja van, az egyik a Postojnai a másik Škocjani. Mivel a skocjaniban nem voltunk, erről nem is beszélek, maradjunk témánál és mesélek inkább a postojnairól. Szóval a történet szerint már ősemberek is lakták, de persze mélyen nem mentek be rajta. Amikor valami arc, a 19 században beleesett valami lyukba és nem halt meg, akkor kezdtek rájönni, hogy kicsit nagyobb ez a dolog mint elsőre kinézne. Elkezdték felfedezgetni és mikor nyilvánvalóvá vált, hogy ez valami extrém dolog, akkor arra gondoltak, lehetne ez még extrémebb és rögtön vasutat kezdtek el benne építeni. Ma komplett vasútállomás van a föld alatt, ahonnan csúcsidőben napi több ezer utast képesek elszállítani, amire időnként szükség is van, mert a koncertterembe 10ezer ember befér. Szóval a Monarchia korában már minden megvolt, amit ma ott találunk, elektromos világítás, vasút, hídak. Van pl egy híd, amit orosz hídnak neveznek, mert az első világháború orosz hadifoglyaival építették meg.
Egyébként ez a barlang a világ leghosszabban látogatható barlangrendszere, és igazából superlativuszokban beszélni róla, csöppet sem indokolatlan. Aggtelek ehhez képest...hát igen.
A túra végén még apró salamandrákat láttunk, melyeket emberhalnak is neveznek mert olyan a bőrük szine mint az embernek, nem látnak és akár 100 évig is elélnek, úgy hogy képesek 5 évig is koplalni. Tiszta éhező művészek.

Miután kellőképp átfagytunk a barlangban, útunkat a tenger felé vettük. Sajnos a szervezők elfelejtettek minket értesíteni arról az apró tényről, hogy változások álltak be a tervben, és nem egyől Piranba, hanem előbb Koperba megyünk. Ezt még a sofőrnek is elfelejtették mondani, csupán az utolsó pillanatban, amikor már letért az autópályáról Piran felé, hogy haver, akkor itt egy fordulót teszünk. Koperben persze eleredt az eső, miután a busz elment valamerre, mi meg azt se tudtuk mit csinálunk ott, egy buszmegállóban kaptuk meg a szendvicseket, és nem mozdulhattunk, mert rövid időn belülre várták az idegenvezetőt, aki valójában mégsem jött, mert őt is elfelejtették értesíteni a változásról. Így egy mocskos buszmegállóban cigaretta csikkek között vacsoráltunk, pedig a tengerpart alig 50 méterre volt tőlünk, kicsit berágtunk a szervezőkre. Koperből éppen ezért sokat nem is láttunk, egy óra ottlét után elindultunk...volna, ha nem lép fel az első komoly probléma a buszunkkal. Történt ugyanis, hogy hiába tolta neki a gázt a sofőr, rángatozáson kívül semmit nem produkált. Mi magunk között felállítottuk a teóriát, hogy mivel a buszok féke, alaphelyzetben be van húzva, mennie kell a kompresszornak, hogy kiengedje. De ha a kompresszorban valami hiba lép fel, akkor a fék nem működik és nem lehet kiengedni. Éppen ezért a buszt 4 szer kellett újra indítani, mire helyreállt a vérkeringése. Lehet Windows alapú volt a buszunk, még szerencse, hogy nem kellett kiszállni és újra beszállni.
Már már kezdtünk örülni, hogy tökjól megszerelte a sofőrunk a buszt és robogunk a sztrádán, amikor fél úton Piran és Koper között Ági megjegyzi, hogy olyan büdi van. Egy darabig nem is foglalkoztunk vele. Akkor lett zűrös a helyzet, amikor kíváncsiságból hátra kukkantottam, mert látni akartam Trieszt fényeit és megláttam, hogy a busz mesterséges köddel borítja el a mögöttünk közlekedő autókat, akik reflektor nélkül az orrukig se láttak volna...Lett is gyorsan nagy riadalom, hogy akkor itt most vagy erdőtűz van, vagy a mi buszunk ontja magából a füstöt. Elkezdtünk előre ordibálni, hogy ég a busz, meg kell állni. Hál istennek égni nem égett, de hogy közlekedésre totálisan alkalmatlan volt azt az emberek többsége azonnal levágta. Aki nem, az rögtön azzal jött, hogy minek kellett szólni, ezzel simán elgurultunk volna Piranig. Kábé 20 perc tétlenség után, amig a sofőr próbálkozott rájönni a baj okára, miközben mondogatta, nincs ennek semmi baja, kár volt riadózni, mehetünk tovább, a szervezők csak megkérték, hogy menjen egy próba kört. Elment, 5 perc múlva azt vettük észre, hogy néhányan tűzoltó készülékekkel rohannak a benzinkút másik végébe. Megjött a buszunk de akkora füsstel, hogy az szerintem Olaszországban is riadalmat keltet. Ekkor már a elégedetlenkedők sem mondták, hogy minek idegeskedtünk.
Egy órával később megjött két csere busz, és elvitt minket Piranba, ahol alig fél 11 kor sikerült végre szállást szereznünk.
Folyt. köv....

Tenger-party-utazás

Megérkeztünk a tengermelléki utazásunkból. Hamarosan szépen beszámolok mindenről, barlangokról, sárkányokról, esőcseppekről, égő buszokról, sirályokról, macskákról, meg pókemberről. Tetőteraszról, a város háztetői fölött, kollégiumról a szállodák háztetői fölött, fánkokról meg bécsiszeletről. Szóval lehet izzitani az olvasó szemüvegeket :)

Lakcímváltozás

Állampolgári kötelességemnek eleget téve, ezennel bejelentem, hogy lakóhelyem tekintetében változások következtek be. Ideiglenes lakcímem 2000 Maribor, Tyrseva ulica 23/I/411 az következők szerint módosul, 2000 Maribor, Tyrseva ulica 23/I/308.
Családi állapotom tekintetében, lakótársi viszonyomat Domen Komputerikusz, szlovén állampolgárságú lakossal befejeztem, új lakótársi viszonyomat Delyan Mavrov, bolgár állampolgárságú lakossal folytatom.
Kérem a változások tudomásul vételét!
Tisztelettel:

Aláírás: László Tamás

Mielőtt még bárki megijedne, csupán annyi történt, hogy Tuomo, a finn gyerek befejzete szlovéniai tanulmányait és haza utazott. Én meg becuccoltam a helyére, miután Dido meginvitált. Szóval leköltöztem egy emeletet.

Balkán túra IV. - harmadik nap

Szombaton reggel 10kor elindultunk Sarajevobol. Meglepő módon egész időben, ez nem szokott nagyon jellemző lenni a csoportra. Útunk a fővárosból délre vezetett, Mostaron keresztül, Splitbe, és onnan vissza Mariborba, természetesen több közbeiktatott pihenővel tarkítva.
Aki maga elé veszi a Balkán domborzati térképét, láthatja rajta, hogy Sarajevótól délre terül el a Dínári-hegység legmagasabb része, melyen át kell verekedni magunkat, ha le akarunk jutni a tenger mellé. Egyébként, ha a szlovének poénkodnak azzal, hogy milyen rövid a tenger partjuk (47 km), akkor a bosnyákok nem is tudom mit mondanak a maguk alig 20 km-ükkel. A táj festői, a hegyek félelmetesek. A képek sajnos nem képesek visszaadni, milyen amikor 9%-os leejtőn dönget lefele a busz (a képen a kanyar végére durván 20 méterrel lentebb voltunk), és a leejtő alján meg kell állni, hogy lehűtsék a fékeket. Mikor átértünk a hágón és megérkeztünk Konjic-ba, mely a Neretva mellett helyezkedik el.
Neretva
Bosznia egyik legnagyobb folyója a Neretva, mely a Dínári-Alpokban ered, 203 km hosszan folyik Bosznia területén, 22 km hosszan pedig Horvátországban, ahol is a Adriai-tengerbe ömlik. A neretva világos, opáloskék színét a mészkőnek köszönhetően kapja, Konjic és Mostar között legalább 3 duzzasztó van rajta, melyek mind villamosenergiát termelnek. A bosnyák energia termelésből egyébként 42%-kal részesednek a vízerőművek, a maradékot lényegében szénerőmű biztosítja. Ennek következtében a Bosznia villamosenergia ellátás eléggé bizonytalan, mert nyáron van időszak, hogy egy csepp eső sem esik, ilyenkor meglhetősen nagy bajba kerülnek, mert kimarad az áram termelésük igen jelentős része. A bosnyák kormány az elmúlt években külföldi befektetőket akarnak vonzani, hogy a folyó felső folyására is telepítsenek duzzasztókat, de ezt környezetvédők megakadályozták, így remélhetőleg az eddig érintetlen terület továbbra is megmarad olyannak amilyen volt. Legfőbb céljuk minden bizonnyal a Sutjeska nemzeti park megőrzése, ami ha máshonnan nem, a sutjeskai csatáról sokaknak ismerős lehet. Történt ugyanis, hogy a második világháború során amikor a németek visszavonulásra kényszerültek az orosz és az afrikai fronton, megnőtt az esélye egy esetleges szövetséges partra szállásnak a Balkánon. Tito és Jugoszlávia partizánjai révén a német jelenlét nem lehetett teljes a Balkánon, ezért több offenzívát indítottak a partizán tevékenység felszámolására. Azonban a háború során indított 4 támadás (4. támadás- A neretvai csata) során mindig sikerült a partizán hadseregnek meglógnia a németek elől. Az ötödik támadást a németek nagyon gondosan előkészítették, és hermetikusan körbekerítették Tito embereit, akik Sutjeskába vonultak hogy visszanyerjék erejüket. 100.000 német-olasz-bolgár katona állt szemben 20.000 partizánból, abból is több ezer sebesült volt. Titóéknak ez úttal is sikerült kiszabadulni a német szorításból, igaz hatalmas áldozatok árán, de a Sutjeska-i ütközet azóta is valóságos hőseposz a Balkán népei körében, a szerbek körében legalábbis mindenképpen. Akinek esetleg sikerült felkeltenem az érdeklődését, annak ajánlom figyelmébe a Battle of Sutjeska című filmet 1973. Titot, a főszereplőt Richard Burton alakítja, akivel egyébként maga Tito is szívesen mutatkozott néhány szivar társaságában.
De akkor térjünk csak vissza a Neretva völgyéhez. Bár Konjic alatt már nyoma sincs az érintetlen természetnek, a helyenkét 1000 méterre fejünk fölé magasodó csúcsok láttán ezzel egy pillanatig sem foglalkoztunk. Sajnos a rohanó buszból jó képeket nem tudtam készíteni, és mivel helyiek digitális társadalmi fejletsége nem igazán éri el az európai standardokat, így aztán netes képeket sem tudok mutatni. Ez egy olyan látványosság, amit mindenki magának lesz kénytelen megtekinteni, de garantálhatom, hogy senki nem bánná meg az utazást, mert ilyen vadregényes táj kevés van már csak Európában. Meg is állapítottam magamban, hogy bár Szlovénia gyönyörű természeti látványosságokkal rendelkezik, Bosznia még erre is rátesz néhány lapáttal, csak jól titkolják.

Mostar
Miután kijutottunk a Neretva völgyéből, egy nagy kiterjedésű lapos területen elértük Hercegovinát, az az Bosznia-Hercegovina horvátok lakta részét. Itt már félretéveszthetetlen a mediterrán hatás, ritkás növényzet, lombullató fák megritkulnak, bokrok veszik át az erdők helyét. Balázstól még azt is megtudtam, hogy a mediterrán éghajlatú karsztterületeken jellemző a cserjés vegetáció, az úgynevezett karszt bokorerdő, amit olaszul machia-nak neveznek, innen származik a sziciliai maffia elnevezés is, mert ezek a bokrok éppen akkorák, hogy egy ember el tud köztük rejtőzni.
A machia között újra feltűntek a polgár háború sújtotta házak, melyeket Sarajevo óta nem láttunk nagyon. Mostarba dél környékén érkeztünk meg, leparkoltuk a buszt egy közeli templom parkolójába, ahol volt vagy másik 30 busz. Hihetetlen, hogy még csak nincs is csúcsszezon. Mostar egyébként két világot választ szét. Eleve maga Bosznia is egyfajta választóvonal, hiszen itt húzódott meg a Kelet és Nyugat Római Birodalom határa, így a katolikus és ortodox keresztények területe is eddig terjedt. Amikor a törökök behatoltak és elterjesztették a muzulmán hitet csak tovább mérgesítették a helyzetet. Szóval míg Sarajevoban a muzulmán és az ortodox vallás találkozik, addig Mostarban a katolikus és a muzulmán világ helyezkedik el a Neretva két partján. A hidat mely a két városrészt köti össze még a törökök építették 500 évvel ezelőtt, és annyira szimbolikus jelentőségű, hogy már Csontváry is képet készített róla. Azt beszélték róla, hogy elpusztíthatatlan, mert számtalan földrengést kibírt, miközben a környezete romba dőlt. Nos, a szóbeszéd nem számolt a dinamittal, illetve a tarackkal. Egyébként a bosnyákok azt állítják, hogy a horvátok lőtték ágyúval a hidat, a horvátok meg, hogy a bosnyákok robbantották fel dinamittal. Egyébként az újjáépítés 3 éve fejeződött be, és igyekeztek az eredeti elemeket felhasználni, amiket a folyóból emeltek ki. Ha jól tudom, egy magyar mérnökcsapat irányította az építkezést. A híd egyébként nagyon pazarul néz ki, a városban pedig virágzik a turizmus. A folyó két oldalának eltérő utóélete van a harcok befejezését követően. A muzulmán oldalt igyekeztek maradéktalanul újáépíteni, a horvát oldalon viszont még rengeteg a rom épület, itthagyva mementóként a harcok hevességét mutatva. A hídra vezető utca tele van árusokkal, persze nyugati turistákra specializálva. A hídról rendszeresen le szokott ugrani egy fazon, hogy örüljenek neki a turisták, ilyenkor valóságos csődület van a hídon és nagy ujjongás, amikor leesik az ipse. Az egyik portugál gyerek szintén meg akarta mutatni mire képes, és ő is le akart ugrani, de aztán meggondolta magát. Sajnos sokat nem időzhettünk, csupán 20 percet mert idnulnunk kellett tovább a következő úticél felé.

Kravica vízesés
Bosznia-Hercegovina déli részén található az ország egyik legnagyobb vízesése, nem tudom van e ennél is nagyobb, de így már alapból egy Niagarával felért nekem. A Trebizat folyón található törés közel 25 méteres zuhatagot eredményezett, valóságos záporral árasztva el minket, mire megfelelő részhez érhettünk, ahol nem fújta ránk a rengeteg párát a szél. A folyó egyébként most kifejezetten magas vízhozzam jött, mert éppen olvadni kezdtek a hegyek. A nyáron a most tapasztalt vízhozamnak alig negyedét produkálja, kedvelt turista célponttá téve ezt a helyet, hiszen minden gond nélkül be lehet állni a víz alá. Ha most be szeretténk volna a víz alá, aligha jövünk elő onnan egy darabban. A Kravica elnevezés, miután megkérdeztem, megtudhattam, hogy kis tehenet, azaz bocit jelent. Mik vannak.

Horvátország - Split
Elhagyva a vízesést, hamar átértünk a bosnyák-horvát határon, meglepő módon azon nyomban el is romlott az út, alig tudtunk lépésben haladni. Egy helyen például váratlanul föld úttá változott a főút, holott melettünk 200 méteres szakadék volt. De hát, a GPS nagy úr, nem lehet neki ellentmondani, mert a végén még besértődik. Hiába, csak járt már arra, ha egyszer tudja az utat. :) Az izgalmas földutas kalandozás után megkellett álljunk egy kis pihenőre, és itt lőttem ezt a hétköznapinak semmiképp sem nevezhető képet is. Kérem a tippeket, hogy ki látható a képen, és miért írták mellé, hogy "nem adjuk a szentünket". Csakhogy ő egyáltalán nem nevezhető szentnek. Ennyi segítség talán már elég is volt.

Miután jó 3 órám bojongtunk a horvát hegyek között, egyszercsak éles fordulatot vettünk, és elkezdtünk tartósan dél nyugati irányba gurulni, és nem sokkal 7 óra után megpillantottuk a völgyben az Adriai-tengert és Split naplementében pompázó házait. Sajnos mire leétünk a partra, már esélyünk sem lett volna, hogy meglássuk a naplementét, ezért egyből a városnézésre szántuk magunkat. Aki esetleg most hallja először Split nevét, vagy ha nevét már hallotta, de többet nem, akkor most elmesélem, hogy Split már a római korban is fontos város volt, bár a görögök alapították, de az nem baj. A római korban akkor ugrott meg a város jelentősége, amikor Diocletianus megépítette nyári palotáját itt, aminek maradványai még mindig megtalálhatok, meglehetősen jó állapotban. A középkorban velencei befolyás, ebben az időben kapta velencei stílusú harangtornyát, majd később Osztrák-Magyar Monarchia befolyása alá került, végül 20. században Jugoszlávia része. Ennyit egy mondatban a történelméről. Ma Horvátország második legnagyobb városa, focicsapata a Zágráb Dinamo ősellensége, amit ottlétünkkor meg is tapasztalhattunk, mert éppen akkor zajlott a két csapat mérkőzése. A rendőri jelenlétről meg annyit, hogy azt hittem Ferenc testvér fog valahol beszédet mondani valami állami ünnepségen, mert amikor kifele tartottunk a városból legalább 20 rohamkocsi követte a buszunkat az autópályáig. De balhé ezúttal nem volt, mert tudtommal döntetlen lett, de ez nem autentikus.
Szóval visszatérve a városhoz, rengeteg a látnivaló, de mi csak éjszaka tudtuk megnézni, a belváros mesés az apró sikátorokkal, a régi házakkal, és a nyüzsivel ami jellemzi. Split megér egy estet. Mivel eléggé megéheztünk ezért megengedtünk magunknak közösen egy nagy doboz pizzát, és leültünk étkezni a tengerpartra. Aztán 10kor elindultunk vissza a buszhoz.
Mariborba reggel fél hatra érkeztünk meg, eléggé elcsigázva és nyűgösen. Azóta is fáj a torkom, és még mindig fújom az orrom.

Ezzel be is fejeztem volna a balkáni beszámolómat, remélem mindenkinek tetszett, ha valamit kihagytam volna de majd eszembe jut, majd bele bele szerkezgetem a történetbe, és persze majd elmesélem élőben is egyszer, ha már otthon leszek. Május 16-17-én a szlovén tengerpartra látogatunk, addigra megpróbálok néhány Szlovénia viccel is felkészülni :)

Off-topic

Most úgy döntöttem, mielőtt még folytatnám, vagyis pontosabban befejezném a Balkán túrás beszámolómat, kicsit más témakörre is kitérek.

Entrepreneurship prezentáció
Hétfőn óránk volt Entrepreneurship-ből, ami odahaza kisvállalkozások gazdaságtanának felelne meg, és erre az órára volt az országjelentések leadásának határideje. Az országjelentéssel nem is volt gond, hazatérve Sarajevóból, gond nélkül összeállítottam a két oldalas tanulmányt, melynek célja a saját országunk vállalkozási kedvének bemutatása volt. Én inkább gazdasági, mint társadalmi oldalról közelítettem meg a dolgot, úgyis nap mintnap azt halljuk a hazai médiából, hogy a KKV-kra kellene koncentrálni. Sikerült is sok sok érdekes infót találnom, tipikus kritikus adatokat, és szerintem egy egész pofás jelentést sikerült összeraknom arró, hogy miért is reménytelen nálunk a KKV-k helyzete. A probléma ott kezdődött, amikor - bár tudtam, hogy kell prezentálni, de a bolgárok meggyőztek, hogy nem ezen a héten - nem készültem előre a prezentálással, ahogy a bolgárok is improvizálásra kényszerültek. Ott ültünk hárman az első sorban, ők meg tiltakoztak, hogy ne ülés szerinti sorrendben haladjunk. Jó akkor, haladjunk ország szerinti sorrendben...B, mint Bulgária, kezdhetik :) Végül valamiért mégis az ülés szerinti sorrendnél maradtunk és így harmadikként nyilatkozhattam 5 percben az ország gazdasági helyzetéről. Rájöttem, hogy tehetségem van az improvizáláshoz, még angolul is :D

Mikor-hol leszek

Össszeállítottam az elkövetkező hónapra az időbeosztásomat, így most mindenki tudhatja, mikor hol találhat meg. 21/22-én vizsgázok így 22/23-án hazautazok, és a hétvégét Szolnokon töltöm, TANULÁSSAL, mert hétfőn, azaz 26.-án vizsgázok nemzetközi logisztikából, addigra ha valaki tudna könyvet és jegyzetet szerezni, Hvala lepa! :) Vizsga után uzsgyi vissza Mariborba a délutáni vonattal, mert 28-29 vizsga idekint. 30-án esment vonatra pattanok és go home, mert júni 5 vállalati stratégia, júni 17 pedig logisztikai folyamatok elemzése vizsga. Szóval június elején otthon megtalál aki szeretne, szerintem még rá is fogok érni :)

Balkán túra III. - Sarajevo

Bosznia fizetőeszköze

Boszniának egészen egyedi pénze van. 1998-ban ENSZ nyomásra egységes fizetőeszközt vezettek be az addig egymás mellett párhuzamosan működő bosnyák dinárt, szerb-jugoszláv dínárt és a horvát kunát lecserélendő, az ország egész területén forgalomban levő német márkára. Így ezt választották egységes pénzbek, ebből lett a konvertibilis márka, mert az árfolyamát az akkori német márkához rögzítették. Az euró bevezetését követően, amikor is Németország áttért az euróra a konvertibilis márkát az akkor árfolyamon, az az 1:2-ben váltották. Így például egész Bosznia-Hercegovina területén elfogadják az eurót, mert az árfolyama állandó. Valójában a hivatalos árfolyam a következőképpen néz ki, és 2 KTM helyet csak 1,95 KTM-t adnak egy euróért. A pénz egyébként szörnyű minőségű. Egy 10 éves tinta sugaras nyomtatóval könnyen lehet ilyet nyomtatni, annyira nincs benne semmi védelem. Egyébként az árakról annyit, hogy meglepően nem olcsó Sarajevo, és még nem is számoltuk, hogy rendszeresen átverik a külföldi turistákat. Oké, hogy kiírják a szórakozóhelyre, hogy ha nem kaptál számlát, nem kell fizetned, hogy mutassák, mennyire jó fejek, de ami fél egykor 3 márka, az fél 2kor már 4. És ez csupán 0,33 l sör, ami már Magyarországon is magasnak mondható. A másik, hogy amikor kérni akartunk egy árlistát, akkor csak vigyorogva néztek ránk, hogy itt nincs olyan. Viszont itt is lehet kapni 2l-es kiszerelést sörből, amit 3,20 márkáért vesztegetnek. A szolgáltatások viszonylag elfogadható áron vannak. Egy kis bosnyák kávé, ami nekünk kuriózumnak számít, például 1 KTM volt. Ugyanakkor a várospark mellett, ahol első este ebédeltünk, 8 KTM-t, azaz 4 €-t kértek egy közepes adat čevapi-ért és egy pohár sörért. Plusz hülyén kerekített, és gonoszul váltott...nem szerettük meg azt a helyet.

Egyes Golf, kettes Golf, hármas Golf, hö...négyes Golf

Aki esetleg nem ismeri a fenti idézetet, ez egy bëlga szám. Hogy miért hoztam is fel? Bosznia legkedveltebb autója a Volkswagen Golf, abból is a 2-es sorozat. Nem volt ritka, hogy mentünk az utcán és karavánban jött velünk szembe 5 ugyanolyan szinű, tipusú Golf gépkocsi. Annyira felfigyeltünk már erre, hogy ki akartuk deríteni ennek a kultusz kocsinak az eredetét. Elmondták nekünk, hogy ennek a storinak az eleje a háborúban kezdődik. Kiderült ugyanis, hogy a dizel üzemű Golfok, bármilyen üzemanyaggal, bármilyen úton képesek elmenni. Elég ha fenyőmagot kiprésel az ember, beletölti az olajat, és megy a motor. Legalább olyan mint egy orosz T52-es tank, ami a vodkától fogva, a napraforgó ojalig mindennel elmegy. Amikor látták a bosnyákok a háború alatt, hogy szinte minden kocsi megállt az üzemanyag hiány miatt, a Golf elment minden időben. Így a békekötés után tömegesen kezdték behozni a kocsikat. Ennek köszönhetően, ma még mindig 2000 € alatt nem is nagyon lehet kapni 20 éves Golfot. De ha belegondolunk, okosan csinálják, hiszen a szervizelést így a legolcsóbb megoldani. Illetve, azt sem tartom elképzelhetelennek, hogy ha valakinek este ellopják a kocsiját, észre sem veszi, hogy valaki más kocsiját viszi el :) Egyébként a kocsilopás komoly gondot jelent, mert Sarajevo nem kicsi területe már a Szerb Köztársaság része, ahol más a rendőrség, így ha egy kocsit ellopnak, nem kerehetik azokon a területeken. A város megosztottsága abban is megmutatkozik, hogy bár Sarajevo kevesebb mint 300.000 lakosú, mégis két távolsági buszpályaudvara van. A bosnyák részen található a nemzetközi buszállomás, míg a szerb oldalon csak Szerbia felé közlekedő buszok közlekednek.

Temetők

Bosznia lakosságának nagy része muzulmán vallású, így aztán mindenfelé mecseteket lehet látni. Ha rákukkantunk Sarajevo olimpiai térképére a város keleti része, (bal oldal, a térkép délre van tájolva) tele van tűzdelve apró tűskékkel, azok mind minaretek, olyanok mint számtalan kialudt gyárkémény. Amint azt a keresztény kulturákban hozzászokhattunk, a halottakat egy központi temetőbe temetik, itt egészen másképpen van. A városban mindenfelé elszórtan több tucat temető van. Van ahol csak tucatnyi turbános kopjafa található, van ahol több száz, akár ezer is. Temetőről képet mutatni nem mutathatok, de a Jajce Kasarna mellől készített képen jól látható, hogy sok helyen fehérlenek temetők. A hegytetőről legalább 10 temetőt tudtunk beazonosítani.
Egyik alkalommal egy müezint is láttunk a minaret tetején amint éppen imádkozásra hívta az embereket. Először azt hittük valami német jódlizik, de hamar leesett, hogy nem. A muzulmán valáshoz hűen, rengeteg nőt láttunk, amint a tradícionális öltözékben sétált az utcán. A legkirívóbb mindenképpen az a tetőtől talpig feketébe volt öltözve, arcán volt csupán egy kis luk, ahol kilátott. Dido, meg is jegyezte viccesen, hogy "nindzsa". De, hogy mennyire változnak itt is a szokások, láttam fiatal lányt fejkendőben és miniszoknyában.

Sarajvonak legalább négy arca van. A legrégebbi mindenképpen az oszmán hódoltság nyomán megmaradt igazi török stílus. Vizipipák, fémcsecsebecsék, másolt dvd-k, baklava és persze zaccos kávé. A mecsetek és a házak is ezt az időt idézik. Kifele haladva a völgyből, megjelennek és túlsúlyba kerülnek a klasszicista épületek, melyek az Oszták-Magyar Monarchia fennhatóságát hírdetik. Tovább haladva, egyre gyakoribbak a szocialista stílusú kockák, végül ahol kiszélesedik a város, egyre nagyobb tér nyílik modern irodaházakat találunk. Például itt épül a Balkán legmagasabb felhőkarcolója. Ötödik arcként felsejlik még az elmúlt 15 év szomorú története, mert sok helyen még romhalmazok mutatják az ostrom hevességét.

Balkán túra II. - Sarajevo

Sarajevo

Bosznia-Hercegovina fővárosa Sarajevo. A hozzávetőlegesen 300.000 lakosú város, 500 méterrel a tengerszint felett fekszik, a Sarajevoi-medencében, de a város helyenként 900 méterre is felkúszik a környező hegyek oldalában, alig kilométeres távolságra a város közponjától, tehát nyugodtan elmondható, hogy a városnak nincsen urbanizációs terve, ami néhány éven belül komoly gondokat fog okozni minden bizonnyal. A városon keresztül folyik a Miljacka folyócska, melyet alacsony vízhozama miatt lépcsőzetes duzzasztással próbálnak jelentős folyó képében feltüntetni, de ennek ellenére, nyáron rendszeresen kiszárad a meder. A várost 3 oldalról 1500-2000 méter magas hegyek veszik körbe, így Sarajevo terültei kiterjedése nem nagy. Ha történelmét tekintjük Sarajevonak, láthatjuk hogy az oszmán hódoltság idején fejlett infrastruktúrájának köszönhetően Európa egyik legfejlettebb városa volt. Az OMM idején hatalmasat fejlődött, mind kultúrális, mind infrastruktúrális szempontból a város, például Európa első villamosa itt közlekedett, mert a Monarchia inkább kipróbálta jelentéktelenebb városaiban az új közlekedési eszközt, mielőtt többek között Bécsben bevezette volna. Sarajevo villamos hálózata ma sem sokkal nagyobb, mint annak előtt volt, mindösszesen 16 km. Az első világháborút kirobbantó Ferenc Ferdinánd elleni merényletet itt követte el, Gavrilo Princip. Az SZHSZ idején a város vegetálásra lett ítéltetve, a II. világháborút követően területi székhelyként fejlődésnek indult és a fejlődés az 1984-es téli olimpián érte el tetőpontját, melyre mind a mai napig párás szemekkel emlékeznek a helyiek. Minden sarkon lehet 84-es olimpia rókás pólót kapni. A város virágzásának a '92 április 6.-tól '95 novemberéig tartó ostroma vetett véget. Az ostrom 3 és fél éve alatt a teljes várost romhalmazzá lőtték. A háborút követően az épületek nagy részét eredeti állapotában újjáépítették, de sok helyen látni modern irodaházakat és felhőkarcolókat is.

Megérkezésünk

Bár eredetileg 10 óra környékére terveztük a megérkezést, a gyakori megállások és határátlépés bonyodalmai miatt délre sikerült megérkezzünk a szállásra, ami lényegében az óváros egyik épülete. És tényleg, alighogy kilépünk a szálloda hátsó bejáratán, rögtön a vizipipa árusok és töltényhüvelytoll kínálat tömkelegébe ütközünk. Van itt számtalan étterem, kivétel nélkül mind balkán ételeket kínál, csevapcsicsát, amit még mindig nem tudok normálisan leírni, és itt különben is csevapinak hívták, kávézók, ahol vizipipázni lehet és bosnyák kávét inni, aminek egyébként az a különlegessége, hogy mint a török kávét, zaccostul főzik, nem pedig leszűrik. Sajnos csak reggelinél próbáltam ki, amit már nagyon bánok, mert az annyira nem volt nagy szám. Ellenben a baklavát nem hagytam ki! Szóval a szállásról. Sarajevo legturisztikaibb központjában van, 50 méterre a könyvtár-városházától, (lásd alább), épp a Miljacka folyó mellett. A szobák eltérően 2-10 fősek voltak, mi 4-en voltunk egy szobában Didoval (Blg), Balázzsal (Hu) és Pisuval (Hu). Nekünk még kifejezetten szerencsénk is volt, hiszen a szobánkban különbejáratú fürdőszoba is volt, nem úgy mint mindenki másnak, hehe :) Gondoltuk, hogy szedünk belépődíjat, de aztán mégsem akartunk sóherkedni. Meg aztán kereslet se nagyon mutatkozott. Az első gikszer rögtön a az első órában bekövetkezett, miután az egész éjszakás buszozást követően kissé elfáradtan ledőltünk, és vízszintes testartásban alig 10 másodperc alatt elaludtunk, aminek az lett a következménye, hogy fél kettőkor ébredtünk föl, de a többiek már 1 kor elindultak várost nézni. Fél óra bojongás és egy telefon után végülis sikerült őket meglelni, amint éppen kifele masíroztak az olimpiai csarnok irányába.

Az Olimpia

1984-ben Sarajevo rendezhette meg a téli olimipai játékokat, így erre az időre számos infrastruktúrális fejlesztést kellett végrehajtaniuk. Az olimpiai csarnok fölötti dombon található egy nem jelentéktelen méretű panel sor, és meglepő módon a lift nem a házakon belül mozog, hanem 4 sikló helyettesíti a felvonókat. A csarnokot egyébként, mely akkoriban a legmodernebbnek számított, mert egyszerre lehetett benne bármilyen jeges esemény rendezni, a háború során teljesen lerombolták, de később újjáépítették. A stadion környéke egy hatalmas temető, mert a városon belül, amit teljesen körbezártak a szerbek, már sehol sem volt szabad temetkezési lehetőség. Az egyik helyi idegenvezetőnk azt is lemondta, hogy az utca, amin éppen megyünk, egyik legszebb utcája volt Sarajevónak, valóságos zöld alagutat képeztek az öreg gesztenyefák, de egytől egyig mindet kivágták, hogy legyen mivel tüzelniük az embereknek. Ez az utca egyébként az állatkerthez vezet, ami ma már inkább amolyan várospark, néhány háziállattal, mert a háború során természetesen ez is elpusztult és az elveszett állatállományt nem tudták még pótolni. Az olimpia színhelyéül azért is volt remek helyszín Sarajevo, mert mint írtam, a város egy völgyben fekszik, és 3 oldalról 1500-2000 méter magas hegyek veszik körül. Az olimpiai képen látható, hogy milyen is volt a város környéke az olimpia ideje alatt. A kép egyébként a szerb ostrom alatti állapotokat mutatja, hogy hol húzódott a frontvonal.Sarajevo ostroma - Az alagút

Amint az a fenti képen is látható, az ostrom ideje alatt a szerbek teljesen körülvették a Sarajevot. Felmerülhet a kérdés, hogy mégis hogy hagyhatták a bosnyákok, hogy így körbevegyék a fővárost? Nos a válasz egyszerűen az, hogy már ott voltak. A népszavazást követően a szerbek elfoglalták állásaikat, és a bosnyákok nem merték elhinni, hogy bármi szörnyűség is bekövetkezhet. Egy helyi véleménye szerint ezért nem is hibáztathatják a nemzetközi közvéleményt, hogy miért nem avatkoztak közbe, mert ők maguk sem vették észre, csak akkor amikor már késő volt. Utolsó próbálkozásként még megpróbáltak békés tüntetésekkel tiltakozni a szerb jelenlét ellen, de már késő volt. Április 5.-én, egy hónappal a függetlenedést támogató népszavazás után, fegyvertelen tömegbe lőttek a boszniai szerb hadsereg katonái.
A város ostromát először a sajtó és közigazgatási épületek bombázásával kezdték. Biztosan sokak számára ismerős a kép, amint lángol a sarajevoi parlament épülete. Mára egészen fel van újítva és nyoma sincs a bombázásoknak.
Kezdetben a városnak semmi lehetősége nem volt a külvilággal való kommunikációra. Egyetlen szabad nyílás maradt meg csupán, a repülőtér, melyet kezdetben szintén a szerbek tartottak irányításuk alatt, de miután megegyezés született az ENSZ-szel, hogy egyenlő módon látják el segélyekkel mind a bosnyák, mind a szerb oldalt, a repülőtér irányítása az ENSZ kezére került. Sajnos az ENSZ segélyek meglehetősen alacsony hatékonysággal tudták ellátni a város rászorulóit. Amint az a térképen is látható, a repülőtet szorosan fogták a szerbek, a bosnyákoknak kezdetben csupán annyi lehetőségük volt, ha átszaladnak rajta. De így vagy a mesterlövészek lövik le őket, vagy az ENSZ katonák küldték vissza. Egy megoldás maradt, alagutat kellett ásni a reptér alatt. 4 hónap alatt elkészült az a 800 méteres alagút, ami egyetlen kapcsot jelentette a város a világ között. Naponta 3000 ember mehetett át rajta, elsősorban fegyvereket, gyógyszereket és élelmiszert hoztak be rajta, de volt villany, és olajvezeték is rajta lefektetve, melyet a szabad bosnyák területről hoztak be. A szerbek több ízben próbálták elfoglalni az alagút kijáratát, de mivel a bosnyák oldalról egy domb védte a kijáratokat, erős tüzérséggel meg tudták gátolni, hogy szerb kézre kerüljön. A háborút követően az alagút beomlott, ma már csak egy rövid szakaszt maradt épen, ez jelenleg múzeumként funkcionál. Az ostrom idején egyébként 11000 ember vesztette életét, több tízezren megsebesültek, 85%-uk polgári lakos volt.

A trónörökös megölése.

Biztos mindenkinek ismerős az alábbi fekete-fehér kép, amint Ferenc Ferdinánd éppen ballag lefelé a lépcsőn Zsófia hercegnővel a kocsi felé. De talán nem sokan láttak képet még arról, hogy honnan is ballag lefele a hercegi pár. Hát ime:
Az épület pedig nem más, mint a sarajevoi városháza, illetve Nemzeti Könyvtár, mely magán viseli mind a klasszicista, mind a mór stílus jegyeit. Ha tüzetesebben megnézzük a képet, látható rajta, hogy minden ablaka be van deszkázva, melynek oka, hogy az ostrom során kilőtték az épületet és közel kétmillió dokumentum a tűz áldozata lett, melyek között sok még az Oszmán Birodalomból maradt vissza. Az épület rekonstrukciója megkezdődött, de az elveszett könyvtári állományt pótolni már nem lehet. A főherceg és felesége meggyilkolása két híddal a könyvtártól történt, amikor is Gavrilo Princip odasétált az autóhoz, megkérdezte, hogy Ön e a Ferenc Ferdinánd, és amikor az igennel válaszolt, akkor beleersztett egyet, és még egyet a feleségébe. A merényletet követően egy K.u.K. emlékművet állítottak a hídfőhőz, de ezt minden bizonnyal a Monarchia felbomlását követően eltávolították. Helyette kiraktak egy betonba öntött lábnyomot, hogy hol állt GP amikor meghúzta a ravaszt, de az ostromot követően eltávolították ezt, valószinüsíthetően azért, mert Princip boszniai szerb volt.

Balkán túra I. - az utazás

A balkáni kirándulásunkat a maribori Erasmus Student Network (ESN) szervezte, és akkora érdeklődés mutatkozott a kirándulás iránt, hogy nem is tudott mindenki eljönni. Szabad busz pedig már nem volt, mert ugye május elseje az május elseje. Az utazás Maribor főteréről indult, éjjel kettőkor, amit nem igazán értettünk, mert a késés garantált volt, nem is indultunk el hamarabb mint fél három. A portugálok egész hajnalig énekeltek, mert skerült szépen berugniuk, nekünk szenvedő alanyoknak pedig nem volt lehetőségünk aludni. Arról nem is beszélve, hogy fél óránként be akartak pisilni, ezért mindig meg kellett álljunk valahol pihenni. Mikor elfáradtak, addigra az éjszaka is beadta az unalmas és felkelt a Nap. Na ekkor már ezért nem bírtam aludni. Nem is csak azért mert világosban nehéz, hanem mert nem sokkal később elértük a bosnyák határt, onnantól kezdve pedig már vétek lett volna bármit is kihagyni. Ugye, a határon való átlépésnél a finn gyerek azzal kezdte, hogy ki aza hülye, aki itt akar élni...remélem csak poénkodott.
Bosznia. A dél-szláv háborúk egyik legkegyetlenebb helyszíne. 13 évvel a daytoni békeszerződés után is még szemmel látható a pusztítás. Ha vetünk egy pillantást Bosznia-Hercegovina térképére, láthatjuk, hogy két közigazgatási terület található az ország határain belül. Északon és Keleten Republika Srpska (Szerb Köztársaság 49%), itt élnek a szerbek, Dél-Nyugaton pedig Federation of BiH (Bosznia-Hercegovina Föderáció 51%), ez túlnyomó részt bosnyákok lakta terület, de a déli területeken horvátok is élnek szép számmal. Innen is származik a terület elnevezése, Bosznia-> bosnyákok, Hercegovina->horvátok.
A határ horvát oldalán nem volt annyira szembetűnő az elmúlt évek eseményeinek emléke, pedig a közeli Vukovar és Osijek szintén megszenvedték a szerb támadásokat. Azonban fél perccel később, hogy átértünk a bosnyák határon, már tömérdek romházat, kiégett tanyákat láthattunk. Ez a rész az egyik legvéresebb harcok színhelye volt, a szomszédok lényegében egymást írtották. Rengeteg az elhagyott ház, de az is gyakori, hogy a leégett ház mellé egy újat építettek, azt meg ott hagyták az enyészetnek. Lehet így olcsóbb volt, mint felújítani. A temetőkben szinte csupa új sírt lehetett látni, de szerintem inkább azért, mert a temetőket is lerombolták, és nem azért mert mindenki a harcokban vesztette életét. Azért is valószinű ez, mert vadonatúj sírkövön 80-as évekbeli dátum is szerepelt. Meglepő volt, hogy a házak nem faluba, vagy városba tömörültek, hanem végig az út mellett, rengeteg tanya volt található, nem is igazán tudtuk, mikor vagyunk lakott illetve lakatlan területen. Egyébként a táj vadregényes. Sűrű erdők, mezőgazdasági művelés alig folyik a környéken, itt ott látni gyümölcsösöket, szántót nem, de az útról letérni nem érdemes, mert rengeteg még mindig az akna, és több évtized, mire megtisztitják a területet.
Egy óra autózás után megfogytak a cirill betűk és megszaporodtak a mecsetek, ami azt jelentette, hogy átértünk a bosnyákok lakta területre. Ezen a részen már sokkal kevésbé látható a pusztítás, mert ez a háború ideje alatt is bosnyák fennhatóság alatt maradt.
És hogy kicsit világosabb legyen a kép, mi is volt ez a háború, mert saját magamból kiidnulva, szerintem kortársaim zöme nincs vele tisztában. Onnan kezdem, hogy volt a második világháború után egy Jugoszlávia, Tito, meg ilyenek, ahol is összefogták a balkán népeit, szlovéneket, horvátokat, bosnyákokat és szerbeket (elsősorban őket, de voltak még például albánok is itt ott). Azonban a rendszerváltás alkalmat adott, hogy ezek a népek függetlenedjenek, aminek a szerbek annyira nem örültek. Szlovénia alig 10 napos konfliktusban megúszta a csetepatét, a horvátok kicsit rosszabbul jártak, de a bosnyákok még inkább. 1992 áprilisában Bosznia lakosságának 66%-a (horvát+bosnyák, azaz muzulmán) a függetlenedés mellett állt ki a népszavazáson, erre a szerbek letámadták őket. (a képen látható az akkori etnikai megoszlás, hogy melyik területen kik voltak többségben. Kékkel a szerbek, zölddel a bosnyákok, barnával a horvátok) Bár a horávtok és muzulmánok elvileg szövetségben harcoltak a szerbek ellen, időnként nem lehetett megakadályozni a helyi lakosság egymásnak ugrását, lásd Mostar esetét, de például Sarajevo ostrománál a horvátok nyújtották a legnagyobb segítséget a várost védőknek. A 94-es washingtoni egyezmény nyomán született Bosznia-Hercegovina Föderáció azonban kibékítette a horvátokat és a muzulmánokat, és 1995 novemberében a szerbek is tárgyalóasztalhoz ültek, és elfogadták Bosznia fennhatóságát a boszniai szerbek fölött, akik autonomiát élvezhetnek. A két államszervezetnek például külön alkotmánya is van.
Ennyit a tömény történelemről. Úton során érintettük Zenicát is, ami elég dúrva nehézipari központja Boszniának, de például itt volt található Jugoszlávia legkegyetlenebb börtöne is. A folyó amelynek mentén szinte végig haladtunk, a Bosna, május elseje jóvoltából végig televolt kempingező emberekkel. A folyó körülölelő hegyeken pedig annyira dúsak az erdők, hogy az embernek az a benyomása, hogy egy hatalmas zöld párnát lát. Zenicától majdnem végig autópálya vezet Sarajevoig, de ennyiben ki is merül Bosznia Hercegovina gyorsforgalmi úthálózata, viszont a főutjai teljesen elfogadható állapotban vannak.
A sarajevoi részt a következő fejezetben mutatom be.

Balkán túra

Hamarosan történettel is!
Addig is egy kis helyi muszika.

Gradec\Graz

Amióta itt vagyunk Mariborban, azóta már kétszer kerekedtünk útra, hogy saját magunk által szervezet úton fedezzük fel a környéket. Eddig ugy voltunk már Celjében és Ljubljanában. De ezúttal kicsit nagyobbat gondoltunk és gondoltuk kinézünk a szlovén határokon kívülre is. Így esett a választás Grazra, hiszen alig 50 kilométerre van Maribortól északra. A szervezés elég ad hoc sikeredett újfent, hiszen vasárnap este még nem tudtuk, hogy kocsival vagy vonattal menjünk. Végülis, mivel kocsit nem kaptunk, maradtunk a vonatnál. Egyébként már ez is örvendetes, hogy megéri megfontolni, hogy a kocsi bérlés helyett vonattal menjünk. Kocsival fejenként olyan 20€-ra jött volna ki, a vonat pedig 6 fő felett 17,20€ a retúr. Mivel nem találtunk kocsit, reggel 10kor felsorakoztunk a maribori állomáson, hogy jegyet vegyünk. Pisu persze megint utolsónak érkezett, mint szombaton, amikor Ljubjanába mentünk, csak akkor annyira utoljára jött, hogy le is késte a vonatot. A jegy valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag csak 11,60€-ba került, és ezzel igazából semmilyen autó bérlés nem tudott volna versenyezni.
A vonat, CroatiaIC egyébként Zágrábból érkezett, és ment egészen Bécsig és éppen Mariborban szerelték szét valamilyen érthetetlen okból kifolyólag. És hogy lám, van értelmetlen jelenségek tőlünk nyugatra is. Mariborban cseréltek egy mozdonyt, az húzott minket kb 10 km-t a határig, ott megint szétkapcsolták a vonatot, és rákapcsoltak egy osztrák mozdonyt. Ha egy háromáramnemű osztrák mozdonyt elküldtek volna Mariborba akkor megállás nélkül át lehetett volna menni a határon, akkor jó 20 percet megspóroltunk volna. (Amúgy utána néztem, már gyártásban vannak ezek a mozdonyok 2006 óta, 1216 141-150 sorszámmal. Ezt csak érdekességként teszem hozzá, hogy bár Szlovénia 70 évig volt az SzHSz-Jugoszlávia tagállama, mégis teljesen más a áramrendszere a vasúti felsővezetékeknek mint pl Horvátországnak, Boszniának vagy Szerbiának)
Ausztriában amúgy szenzációsan gyorsan mennek a vonatok. A Maribor-Graz távolságot 1 óra alatt tettük meg, és abból ugye 20 perc a határ. Ami a Bp-Hegyeshalom vonalon nem lehet megcsinálni az az, hogy 140-nél kihajolni az ablakon, mert ott csak IC vonatok mennek ilyen gyorsan. Itt pedig régi tipusú, lehúzható ablakú IC-k közlekednek. Így aztán pillanatok alatt megérkeztünk Grazba, bár előtte a rendőrség még elkérte a személyinket, mert kerestek valakit. Egy fickó kezében laptoppal egyensúlyozott, majdnem leejtette, úgy irta be a személyi adatainkat. Nem minket kerestek.
Graz/Gradec. Stájerország tartományi székhelye, 287.000 lakosával Ausztria második legnagyobb városa. Neve etimológiailag a szlovén Gradec, "kis vár" elnevezésből eredeztethető. 2003-ban Graz nyerte el az Európa kultúrális fővárosa címet, belvárosa az Unesco világörökség részét képezi, mivel Európában itt őrizték meg a hagyományos régi belvárosi képet egyik legjobban. Talán nem mindenki tudja, de Graz magyar testvér városa Pécs, 1989 óta, a szlovén pedig éppen Maribor.
A vasutállomás kicsit kintebb van a belvárosból, kellett gyalogoljunk olyan 15 percet míg beértünk, mert nem jutott eszünkbe, hogy lehet a vonatjegy érvényes a tömegközlekedésre is, ahogy az például Bécsben van. Ahogy megfigyeltem, Graz a villamosok városa. Ennyi villamost én még Pesten sem láttam. Egymást érték a megállókban a vilik, szinte sűrűbben jártak mint a Nagykörúton. Ha már a villamosoknál járok, akkor elmesélem, hogy itt számomra igazi etalon belvárosi közlekedést tapasztaltam. Kocsik kitiltva a belvárosból, sétáló utcán csak a gyalogosok, és őket kergetik a villamosok. Éppen olyan mint egy századfodulós fénykép, ahol az ember szinte hallja a villamos csengetését, hogy elzavarja az óvatlan gyalogosokat. Itt megelevendik ez a kép. Annyi különbséggel, hogy míg például a pesti villamosok csengetését minimum szívrohamot kell kapni, szinte ordítva kerreget, itt amolyan kedves kling egyszer, és már szabad az út. Egyébként a grazi vasútállomás is megér egy mesét. Valójában ez nem is vasútállomás, hanem egy plaza szerűség. Vannak itt butikok, egy spar, McDo, utazási iroda. És persze nem holmi PPP keretében építik itt, hanem az ÖBB Immobilien tulajdona. Az állomáson felszerelkeztünk szükséges tursztikai brossúrákkal, és belevetettük magunkat a belvárosba.
Graz a Mura mellett fekszik, ami éppen a város központjában folyik keresztül, Így több lényeges látnivaló is a folyó közelében fekszik. Első meglátogatott látványosság a grazi művház volt, ami eléggé avantgárd jellemzőkkel bír, messziről egy nagy kék tüskés harcsára emlékeztet, amint cuppog a város felé. Bár a hétfő szünnap, mint minden rendes művelődési intézményben, mégis sikerült bemennünk, mert éppen nyilt nap volt diákoknak, így aztán kőrbenézhettünk hogyan rakják össze a következő kiállítás elemeit.
A művház után megnéztük a kis mesterséges szigetet a Mura közepén, ahol egy puccos kávéház is található, de még nem éreztük magunkban az áldozatot, hogy megérdemeltük volna a kávét, ezért aztán nem is fogyasztottunk. Ellenben rögtön a hegynek vettük az irányt és felmásztunk a várba. Pontosabban a lányok inkább a liftet választották, mi hárman fiúk és Zornitsa a lépcső melett döntöttünk. Ja, ezt még nem is mondtam el, hogy kik voltunk. Ugye 6-an magyarok, Erika kivételével az összes magyar lány lány, 3an fiúk és Zornitsa, bolgár barátosnénk, akinek még mindig vannak eléggé idegesítő kijelentései, ha a nemzetiségi problémák jönnek elő, e ettől függetlenül kedveljük nagyon.
A lépcső egyenesen az óratoronyhoz, Graz egyik jelképéhez vezet bennünket. Innen kezdtük meg mászkálásunkat a várban, ahol nagyon látványos parkok, szép szobrok és jó állapotú épületek vannak. A várjellege már eléggé elveszett, de a falak még azért megvannak. A Schlossberg 475 m magasan van, így eléggé kiemelkedik a városból, és nagyon szép kilátás nyílik mindenfelé. A várban töltött jó másfél órás séta után visszaballagtunk a hegy lábához, ahol is felszálltunk a hegy gyomrában kanyargó kisvasútra, ami sokkal inkább lenne nevezhető mesevasútnak. A vasút történetét sajnos nem tudom, de elképzelhetőnek tartom, hogy a védelem miatt fontos hegy belsejébe fúrt alagutakat alakították át látványossággá és az Grimm mesékből ismerős figurákat, történeteket tekinthetjük meg egy kb 2 kilométer hosszú pályán. A vonatozást követően megindultunk, hogy megnézzük a belvárost. A városháza csak egy 5 percnyi sétára volt. Eddigre már eléggé megéheztünk, így aztán nekiestünk egy sütödés bódénak. Mivel a választási lehetőségek között szerepelt mindenféle kolbász, például volt debreziner, ami nyilván a legcsípősebb volt mind között. Mi mégis inkább a Leberkäse mellett döntöttünk, mert már elültettem a többiek fülébe a bogarat, hogy azt milyen jó enni. Köretnek kértünk még egy kis osztrák sört és egy nyalatnyi Jägermeistert, csak a fénykép kedvéért :) Az uzsonna után megindultunk az utcáknak, de annyi látnivaló volt, hogy egész biztosan nem tudtunk megnézni mindent, mert alig 3 óránk volt a vonat indulásáig. Például a fegyvertárat meg sem tudtuk nézni, pedig az mindenképpen megérte volna. Sebaj. Majd legközelebb :) Menetközben betértünk egy Eurosparba, aminek jelentésére még nem sikerült rájönnöm, hogy miért tér el a spartól, vagy az interspartol. Várom a kommenteket. Szóval a boltban rácsodálkoztunk, hogy létezik sörből olyan is hogy kínálat. Ugyanis Szlovéniában ezt a fogalmat nem ismerik. Van egy polc sor, annak fele Laško, a másik fele union, union klub, és ahol még van híjja, oda is Laško-t tesznek. Külföldi sört valami sarki polcon talál az ember, de kizárt, hogy hűtve. Hát itt legalább két sor volt csak sör, igaz a boros részleg lényegesen szegényesebb. Ez viszont Szlovéniában óriási. Ahány régió, mind termeli a saját borát. Van is bővel belőle. De ami miatt mégis betértünk a boltba, az az volt, hogy beszerezzünk egy termetes adag Leberkäse-t. Vettünk is egy kilós adagot. Amúgy, akik nem ismerik, a Leberkäse olyasmi mint a párizsi, csak nincs 80%-os víztartalma, és ki lehet sütni rendesen, nem töpped össze, és ugyanúgy eszik mint a virslit, mustárral, sörrel, kenyérrel.
A tartalmas városnézést követően visszaindultunk az állomásra, én még beszereztem egy kis brezelt (perecet) és vajat, amit be is falatoztam bicskával az úton hazafelé a hypertiszta intercity vonaton :)
Ma este útnak indulunk, legközelebb vasárnap jelentkezek, amikor is már hazaérkeztünk Boszniából. Már előre félek, hogy hogy leszek képes az úton aludni. Asszem török kávé fogja tartani bennem a lelket, amit reggelre ígértek be nekünk :)

Fin